Nekifutásból
a mélységbe - interjú Holoda Péter
táncművésszel

Humen

2014. 02.

Az
idén 15 éves Frenák Pál Társulat
új bemutatóra készül március
20-22-én a Trafóban. A legendás Tricks &
Tracks című produkció második részét,
folytatását készíti el a Párizs-Budapest
között ingázó, világszerte ismert és
elismert koreográfus, Frenák Pál. Az évforduló
és ünnepi előadás apropóján
beszélgetünk a társulat táncművészével,
Holoda Péterrel, aki a próbateremben mesél a
kezdetekről, a csapatról, arról, hogy milyen
kihívásokkal találkozik egy kortárs
táncos.

Hogyan
kezdődött? Mi az első, meghatározó
élményed a tánccal kapcsolatosan?

Holoda
Péter: Ahogy talán sokaknak a legelső élményem
nekem is a klasszikus baletthez kötődik. Operaház és
Diótörő. Ez volt az első nagy találkozás.
Talán 11 éves lehettem, általanos iskolás,
amikor vidékről felutaztunk az osztállyal, hogy
megnézzük. Teljesen lenyűgözött és
bár a legtöbb osztálytársam nagyon lelkes
volt, éreztem, hogy nekem ez valahogy többet jelent mint
nekik. Két évig pihent bennem ez az élmény,
aztán amikor el kellett döntenem, hogy hol tanulok tovább
és megláttam, hogy abban az évben is indul
táncművészet szak a pécsi művészeti
képzésen, nem volt bennem kérdés, tudtam,
hogy ott a helyem, hogy ezt akarom és semmi mást. Az
hozzá tartozik a történethez, hogy én
vidéken nőttem fel, falusi-kisvárosi környezetben,
civil szülők gyermekeként, akiket természetesen
megdöbbentett, amikor közöltem, hogy táncos
leszek. Nem értették, hogy honnan jött ez az
ötlet, miközben látták, hogy a kisfiuk ebben
megingathatatlan. Valahogy 14 évesen tudtam, hogy ez a sorsom,
ezt akarom. Kicsit olyan volt ez, mint leugrani a tengerbe egy
szikláról, mint fejest ugrani valamibe, amiről
tudod, hogy mély, de fogalmad sincs, hogy mennyire - én
nekifutásból vetettem bele magam ebbe az egészbe,
nem volt bennem kérdés vagy kétely.

Az
év végzős táncművésze díjjal
fejezted be a tanulmányaidat. Könnyű volt a pécsi
időszak?

HP:
Végigcsináltam a felvételi rostákon és
amikor kimondták a nevem, hogy felvettek, az egy nagy pillanat
volt. Én ezt a szakmát választottam, pontosabban
ez a szakma választott ki engem, ugyanakkor sosem éreztem
azt, hogy "megérkeztem, megcsináltam, hátradőlök,
nincs több dolgom". Mindig azt éreztem és
érzem, hogy minden sikerem, vagy eredményem felelősség
is, hogy mostantól feladatom van, ami egyszerre kihívás
és nagyon szép teher. Ebben biztosan benne van is, hogy
van bennem egyfajta kérlelhetetlen maximalizmus magammal
szemben, én mindig többet akartam nyújtani, mint
amit a koreográfusom vagy a balettmesterem kért tőlem,
ösztönösen, zsigerből túl akartam
teljesíteni az elvárásokat. Közben pedig
szemlélődő, megfigyelő típus vagyok,
mindig is figyeltem a körülöttem lévőket,
sok táncfilmet, előadást néztem, figyeltem
a különböző koreográfiákat, a
mozdulataimat a tükörben. próbáltam és
próbálom tökéletesíteni a tudásomat,
fejleszteni magamat.

Milyen
volt az első találkozás a Frenák Pál
Társulattal?

HP:
Frenák Pálnak a pécsi táncművészeti
képzés vezetője, Uhrik Dóra ajánlott,
így bementem egy próbára: Major László
és Várnagy Kristóf akkor épp a Twins című
előadásra készült, mellettük kellett
beállnom pár mozdulatra. Rémült nem voltam,
de azt felismertem, hogy ez most valami fontos dolog, amihez
kapcsolódni tudok. Természetesen és organikusan
alakult ki az egész, Pali (Frenák Pál) siket
szülők gyermeként nőtt fel, elképesztően
jól olvas a non-verbális jelekből, pillanatok
alatt és pontosan tudja, hogy ki az, aki jól működik
a társulatában. Én a Frenák Pál
Társulattal kezdtem a szakmai pályájámat,
egy olyan társulatban, ami sokak számára a pálya
csúcsa. Én idén öt éve dolgozom az
együttessel, ezért is fontos nekem most ez az év
és a Trick & Tracks 2. Hiszen ez nem csak a társulatnak,
de nekem is évforduló és mint minden évforduló
ez is valamiféle összegzés, visszapillantás,
lezárás és újrakezdés.

Rengeteg
darabban szerepelsz. Te vagy a InTimE zárójelenetében
a sárral bekent lény, főszerepet táncolsz a
Fiúkban, a Twinsben, táncolod a MenNonNo című
szólót, tiéd a Hymen kerekesszékes
karaktere. Melyik előadás vagy figura a legfontosabb,
legmeghatározóbb számodra?

HP:
Hű, nehéz kérdés és talán
sokakat meglep, de azt hiszem, hogy az InTimE az. A darab utolsó
pillanataiban jelenek meg, az egész koreográfia a
lehető legminimálisabb, csak ülök és
egészen picit mozdulok a piros kanapén, de hatalmas
odafigyelést igényel az a néhány perc,
teljes ellazulást és maximális jelenlétet.
Pont az a jó benne, hogy az a karakter mindig ott van bennem,
folyamatosan viszem magammal, én alakítom és
alakít engem. Az InTimE azért is érdekes, mert
én mindig végignézem az előadást a
kulisszák mögül, a takarásból, mindig
fontos volt nekem és most is az, hogy nézzem az
elejétől, mert a többi táncos Vasas Erika,
Jantner Emese, Nelson Reguera, Feicht Zoltán aznapi
energiáiból merítek inspirációt,
itt is mint megfigyelő vagyok jelen, de aztán belőlük
építkezve működik a saját szólóm.
Már megvan ennek a kulisszák mögötti
rituáléja, Marie-Julie Debeaulieu szólója
nekem a tetőpont, után megyek hátra és
kezdem felvinni a testemre az iszapot, és mire ez megtörténik,
már lelkileg is, fizikailag is készen állok,
hogy színpadra lépjek.

A
Hymenben egy kerekesszékes, autista fiúként
jelensz meg és a tapsrend alatt sem állsz fel. A
visszajelzések elképesztő színészi
teljesítményként értékelték
ezt a szerepet és valóban nem egy klasszikus táncos
feladat. Milyen volt megformálni egy sérült
figurát?

HP:
Pali sokat dolgozott sérült emberekkel Franciaországban,
saját módszertan szerint, hatalmas tudása van
minderről, és kifejezetten fontos volt számára,
hogy mégis egy ép táncos jelenítse meg
ezt a karaktert, aki egyébként a darab egyik
kulcsfigurája. Nem volt könnyű munka, hiszen pont
azt az eszköztárat nem használhattam, amiben a
legotthonosabban mozgok, keretek közé voltam szorítva.
Nekem táncosként az volt egy fontos kapaszkodó,
hogy a figurám számára a kerekesszék
jelenti a teljes világot, egyszerre zárja be őt a
mozdulatlanság, ugyanakkor a szék minden mozdulat
eszköze is, tehát egyfajta szabadság és
biztonság is.

Sokak
számára meghatározó és nagy élmény
a a Fekete Hattyú című film, hiszen az a film
könyörtelenül mutatott rá a táncművész
lét árnyoldalaira is. Hogy a tökéletes
mozdulatok mögött mennyi munka, mennyi lemondás és
fájdalom van. Hogy van ez egy kortárs táncos
életében?

HP:
Az iskolarendszer ad egy testtudatot, megtanulod, hogy műküdik
az izomzatod, a tested, hosszú évek kemény
munkájával elsajátítod a különböző
tánctechnikákat, klasszikus baletett, modern
technikákat, kontakt improvizációt.

De
ez "csak" az alap, ez a technikai része, utána
a táncművészként nagyon nagy fokú
tudatosságot igényel, hogy hogyan használod ezt
a technikát és mire. A Frenák Pál
Társulatban ez különösen fontos: a technikai
tudás és felkészültség a minimum, az
a fontos, hogy hogyan töltöd meg a formát, hogyan
használod.

A
táncos pálya folyamatos munka, heti több
alkalommal tréningezünk, hiszen formában kell
tartani a testünket és igen, a test akkor van formában,
ha "érzem, hogy van" és ez néha bizony
fájdalommal jár. Ez talán a kívülállóknak
furcsa lehet, de az izmok húzódása, az izomláz
része a mindennapjainknak, közben pedig a
fájdalomküszöbünk is jóval magasabb. A
Fiúk vagy az x&y esetében minden turné előtt
és próbaidőszakban újra hozzá kell
szoknunk a kötélrendszerhez, ami persze a legnagyobb
körültekintés mellett is kisebb sérülésekkel
járhat, de ez része az életünknek.

Nekem
például két évvel ezelőtt volt egy
térdsérülésem, de egyetlen pillanatra sem
merült fel, hogy abbanhagynám a pályát,
nekem az egy jel volt, hogy vannak határaim és hogy a
végtelenségig nem lehet feszíteni a húrt.
Tudtam, hogy pihennem kell és csak a gyógyulásra
fókuszáltam. Táncosként tökéletesen
tisztában vagyok azzal, hogy én irányítom
a testemet, én döntök róla, de vigyáznom
kell rá. Ez komoly önismereti kérdés is.
Amikor egy koreográfiában egy partnerrel dolgozunk,
kötelességem biztonságot nyújtani a másik
számára és ez akkor lehetséges, ha
maximális formában vagyok, ha pontosan tudom, hogy a
karom meddig bírja, ha pontosan tudom, hogy hol vannak a
fizikai, mentális határaim, hiszen a másik
egészsége, az élete múlhat rajtam és
ez nem bizalom, hanem felelősségtudat kérdése.

Említetted,
hogy a magánélet és a munka sokszor összeér,
hogy az életben szerzett tapasztalatokból és
élményekből sokszor merítesz a színpadon.
De akkor mi a kikapcsolódás számodra?

HP:
A táncművészi munkának nagyon fontos része,
hogy az ember folyamatosan formálja magát, lelkileg és
fizikailag is, így van olyan hobbim, ami kapcsolódik a
munkámhoz. Lemenni egy konditerembe és edzeni vagy
elmenni egy bikram jóga órára például
nekem abszolút kikapcsolódás, miközben ez
fontos a szakmám szempontjából is. De a
gasztronómia is nagyon érdekel, főzni és
sütni is nagyon szeretek és a visszajelzések
alapján tudok is. Ez például a vidéki
gyökereimet hozza vissza, emlékeszem arra, hogy a
családom miket sütött vagy főzött, milyen
receptek hogyan készültek el a nagymamám keze
alatt. Szeretettel kell főzni - ezt gondolom. Én azt
hozom a színpadról, hogy mindig 100%-osan jelen kell
lenni, ott és akkor, át kell adni magamat annak, amit
éppen csinálok. Ez a konyhában is igaz, ha éppen
egy levest vagy egy süteményt készítek.

Egy
profi táncművész, valaki, akinek munkája a
tánc vajon táncol-e és hogyan táncol egy
szórakozóhelyen?

HP:
Egy kreációs időszak mindig ad egy olyan belső
feszültséget, amit nem adunk ki, én legalábbis
nem adok ki ebben a periódusban, hiszen pont ezekből
energiákból dolgozunk. Amikor készül az új
darab, akkor az ember intenzíven próbál, erre
fókuszál és nem megy egy például
bulizni, hiszen a legjobb formámat kell hoznom a színpadon.
Minden a bemutató estéire koncentrálódik,
ott kell hogy kirobbanjon az addig felgyűlt feszültség,
ott kell olyan energiaszinttel színpadra lépnünk,
hogy a néző is érezze, valami megismételhetetlen
történik vele, valami zsigeri, erős, magával
ragadó. A közönség erre érzékenyen
reagál, átveszi a mi rezgésszámunkat, sok
múlik ezen. Én a premierek előtt általában
olyan vagyok mint egy versenyló, mint egy élsportoló
a startpisztoly eldördülése előtt, tömény
adrenalin és én alig várom, hogy a színpadon
legyek. Utána persze lazítás jön és
regenerálódás. Nyilvánvalóan egy
táncművész más tempóban és
más ritmusban éli az életét: ahogy a
színészek, úgy a táncosok is egy egy
előadás után még benne vannak a darab
klímájában, hangulatában, idő kell,
hogy az ember kiengedjen, lelazítson lelkileg és
fizikailag is. Nekünk este 7-8-kor van a testünk és
az agyunk a legjobb formában, akkor égünk a
legmagasabb hőfokon és ez eltart egy darabig, van, hogy
hajnali 1-ig kitart ez a felfokozott állapot, utána
viszont a test és a lélek is pihenésre szorul,
tehát 8-10 óra alvásnak kell jönnie, hogy
az ember megfelelő állapotban menjen be a próbaterembe
másnap. Ez a civil barátaink, a családunk
számára nyilván egy nehezebben követhető
és kezelhető életforma, de ez a munkánkkal
jár.

A
Frenák Pál Társulat sokat turnézik
külföldön, rengeteg országban jártatok
az utóbbi néhány évben is. Melyik turné,
melyik út volt a legizgalmasabb és miért?

HP:
Valóban sok helyen megfordultunk és mindig nagy élmény
járni Európát a produkcióinkkal,
találkozni a közönséggel Franciaországban,
Belgiumban, Németországban vagy Lengyelországban
például, de a legutóbbi decemberi kubai turnénk
semmihez sem hasonlítható tapasztalat volt. Leszálltunk
a repülőgépről és egy teljesen más
világban találtuk magunkat. Csodálatos élmény
volt. Két előadásunk volt, egy Havannában
és egy Santa Clarában, ahol a társulat volt a
táncfesztivál díszvendége és
hihetetlen szeretettel fogadott minket a kubai szakma és
közönség is. Hatalmas sikerünk volt, tényleg
megható volt a közönség reakciója. Ez
hosszú időre nagyon feltölti az embert.

Mi
várható még mostanában a társulat
életében?

HP:
A legfontosabb most a Tricks & Tracks 2. Nagyon várjuk
mindannyian, hiszen ez egy emblematikus produkció volt annak
idején és most újragondolni, reflektálni
rá is nagy kihívás, szeretjük nagyon ezt a
folyamatot. A bemutató után pedig Németországba
utazunk, mi zárjuk majd Aachenben a nemzetközi
táncfesztivált a Fiúk előadásunkkal,
amire már most elkapkodták a jegyeket. Utána
Franciaország jön, majd Pozsony, Budapest és ismét
Németország. Mi így, ilyen intenzíven, az
előadásainkkal ünnepeljük, hogy 15 éves
a társulat!