Mi
a teendő?

Molnár Gál
Péter @ Népszabadság
2003.03.24

Mi a teendő
akkor, ha az ember semmit sem ért a színházból?
- merült föl a Budapesti Tavaszi Fesztivál két
estéjén. A Trafóban Frenák Pál
Blue Spring címmel bemutatott új produkciója
közben, valamint a Tháliában. Ott a litván
Menő Fortas társaság vendégszerepeit
Kristijonas Donelaitisnak (1714-1780) Évszakok című
(1818-ban megjelent, eredetileg 3000 soros) litván nyelven
hexameterekben írott költeményének Eimuntas
Nekrosius rendezte előadásával.

Megismétlendő:
mi a teendő, ha nem érti az ember, amit nézni kezd
a színházban?

A Trafó
értelmiségi közönségének kis
része csöndben, a többiek zavarása nélkül,
gyakorlottan kiosont a nézőtérről. A
Tháliában - valószínűen, mert
nehezebb volt hozzájutni a bemeneti jegyhez - ingerültebben,
zajt ütőén távoztak az ellenérzők.
Elmenni valóban célravezető megoldás
nézőtéri értetlenség esetén.
A másik, ajánlatos mód: ellazítja magát
az ember székén. Meg sem próbálja
megérteni azt, amit nem ért. A színházba
nem okvetlenül ismertanyagért megy az ember, mintha
iskolapadba ülne be. Más itt a szórakoztatást
előidéző tananyag. A színház nem
egyedül a racionális közlés helye. Kóros
értetlenség helyett úgy kell nézni a
színpadot, mintha zenét hallgatnánk. Engedje a
néző hatni a színpadon látottakat. A zenét
a hangszóróból, Frenákék testének
kiművelt hajlékonyságát, és
robbanékony meglepetésekre szakosodott izmaikkal
azonosan rugalmas reflexeiket, kedélyváltásukat.
Vagy a litvánoknál a szavak muzsikáját,
dinamikáját, testek és tárgyak ösz-
szeütköző csatáját. A színpad
fölé - föltehetően Tandori Dezső könyvben
is megjelent fordításának felhasználásával
- vetített szöveg nem sokat segít. A színház
- ez már eddig is sok félreértésre okot
adott - nem a szóbeli közlés helye. Fia így
volna: merőben fölösleges egy-egy klasszikus drámának
különféle rendezői értelmezéseire
időt pazarolni.

Frenák Pál
stiláris vívmánya a derűs panasz. A
behízelgő jajszó. Felszínében
kellemes zenék (Gergely Attila, Vajdai Vilmos), élénk
színek (díszlet: Horgas Péter, jelmez: Benedek
Mari, Szabó C. Mária), derűs ritmikus mozgás,
lendületesen színre siető táncosok, akik a
nézőkkel kacérkodva kedves és derűs,
egymástól elszigetelt epizódokat jelenítenek
meg. A csinos fények, akrobatikus kidolgozottság alatt
keserves kínok működnek. Epileptoid szólószám,
egy karszékben ülő paralitikus mozgásrendszert
imitáló táncos elnyomoro- dott betétje:
az életben maradás himnusza, a megnyomorított
akaraterő, az élvezetre vágyás erkölcsi
példája. Vagyis Frenák és táncosai
(Gergely Attila, Gergye Krisztián, Lisa Kostur, Juhász
Kata, Miguel Ortega, Püski Klára, Zambryczki Ádám)
könnyed eleganciával tolmácsolják mozdulati
nyelvükön a szenvedésre ítéltetettséget,
könnyedségre odaláncoltságukat. Valamint
azt az elátkozottságot, hogy legderűsebb játékukat
is képesek torkunkra forrasztani, és a csillogó
önfeledtben ráijeszteni kétségbeesettségükre.

Nekrosius
rendezésében hasonló művészi
eljárással jelennek meg az Évszakok. Fiatalok
dinamikus csoportja lendületes erőkifejtésekkel
serénykedik a színen. Nyers deszkák, csövek,
szikla, papíros, edények, hangszerek segítségével
a négy évszak falusi munkái folynak. A tél
örömeit élvezik. A fáról lelógó
jégcsap gyilkos tőrré alakul. Elkomorul az idilli
természeti tárgy. Csúszkálnak a befagyott
tavon, de a játék pontozóbírója a
Halál. A tárgyak bármennyire naturálisak,
nem fölismerhető rendel- tetésűek. Képzeletbeli
munkafolyamatok álomszerűén megszerkesztett
rendszere párolódott le a földdel és az
évszakokkal való küzdelemből.

Vilniusban a Menő
Fortas első előadása a Hamlet volt. Láthattuk
a Vígben vendégjátékukon (2000). A komor,
metafizikai Hamlet után Nekrosius komor vigassággal
jött Pestre. Kelet-poroszországi falusi idillt, az
évszakok naiv váltakozását, falusi
prédikátor kalendáriumát hozta. A bölcs
és hatalmas Természet képei mellett erkölcsi
intések gyöngyöznek, de a valóság
áttöri a rendjén való világot. A
megformáltba bezúdul a megformálatlan. Az
eszményibe a nyers való. A termékenységünnepek
terméketlenek. A közös örömök
reszketve szoronganak. A szövegben pompázó
természeti képek vitahelyzetben vannak a színpad
rideg körfüggönyével, szikár,
gyalulatlan deszkákkal, nyers bútorokkal. A gazdag
természeti képekre szegényes látványvilág
felel. Az a költészet. Ez a valóság. De
színházi költészet a vigaszra rászorultak
életének ábrázolása. A lányok
vad tréfája a kérőbe jött mamlasszal:
a kiválasztott szűz csípőficamosán
elriasztja magától boldog vőlegényét.
Két áldott állapotával tréfálkozó
fiatal nő lökdösődik-verekedik nagy tettetett
hasával.

“Frenák
Pál és Nekrosius társulata többnyire
szembefordul a nézőtérrel. Nem tesznek úgy,
mintha negyedik fal húzódna játszók és
nézők között. Hatni akarnak. Magukkal csábítani
tisztább világba.”

Népi, de
nem népies játék az Évszakok. A falusi
gondok váltakozó ritmusait szedi ritmusba. Nem hordanak
népviseletet szereplői. Legföljebb népi
mintás kötött holmit viselnek. Breughel bájos
életképeinek zsúfoltságát idézi
a játék. (Díszlet: Marius Nekrosius, jelmez:
Nadezda Gultiajeva.)

A tavasz
vészjósló. A nyár tikkasztó. A tél
boldogságot áraszt: ujjakat égető forró
fánkokat lakmároznak, kanálszám
nyalakodnak hozzá üvegből lekvárt. A
lakodalom terített asztala verbálisán vonzó:
de egy fémtálból fapálcákkal
hulladékban turkálva falnak a kiéheztetettek. A
falusi élet vidám csúcspontját jelentő
lagzi fagyos magányban zajlik: legfeljebb, ha ketten teszik ki
a vigadók sokaságát. Az erőfitogtató
munkák, a mezei versengések mögött
kétségbeesés lapul. A falusi idill mögött
gondok tördelik a kezüket.

Nekrosius
napjaink színházának egyik nagymestere. A bölcs,
konok guruk közüli. Engedmények nélküli
szigorral. Gyönyörűséget ad nézőinek,
de nem kedveskedik nekik, nem bánik gyöngéden
velük. Mint Ham- letje, az Évszakok is eleinte nehezen
fogyasztható. Hagy időt nézőinek, hogy
hozzátörjék magukat világához:
előadása héttől tíz perc híján
éjfélig tart. Lépésről lépre
becsal gondolkodásába, fogalmazási rendszerébe.
Nem a könnyedén csúszó színházi
kétszerkettők, a pattogatott kukorica mellé
fogyasztható színház művésze.

Frenák
színpadán a mozdulatok végérvényesek.
Pontosak. Szabatosak. Megváltoztathatatlanok. Habár
szemünk előtt megszületettek, annyira véglegesek:
úgy érezzük, mintha antik márványszobrok
volnának. Nem tudom megítélni: mennyire tánc.
Azt azonban biztonsággal állíthatom, minden
egyes mozdulatnak fedezete van érzelemben, szenvedélyben,
gondolatban. Minden táncos erősen gondolkodik, érez.
Minden mozdulat mögött gondolt valamire a tervező. Ne
kérdezzék: mire? Lefordíthatatlanok.
Szükségtelen is lefordítani a mozdulatokat
szavakra. Nem anekdotisztikus tánc. Nincs irodalmi meséje,
mint A hattyúk tavának. De igazat mozognak az előadók.
Minden egyes taglejtésük, testmozdulatuk, nyakkörzésük
igazat mond. Honnan tudja az ember: mi igaz, és mi a hazugul
tettetett a színpadon? A világ dugig van ködös
hamissággal: a színházban legalább
világosan átlátunk.

A színház
nem az a hely, ahol kipihenheti magát a néző, és
kipihenheti magát a színész. A művészet
erőfeszítéseket igényel. Amennyit
összpontosítanak a színpadon, annyira lehet
figyelni a nézőtéren. Az igazi élményért
meg kell dolgozni a színpadon és a nézőtéren
is.

Évadjaink
színielőadásainak többsége beéri
azzal a nézői erőfeszítéssel, hogy a
kontárul megtervezett székeken elviselje az előadást.
Úgy rémlik: színházainkban másra
fordítják energiájukat. Erre mutat az összeomló
színházi vezetések bélyegsorozata.

Nem
foglalkozhatunk a színházban eszményeinket
megrendítő húszszázalékos közvetítői
díjakkal, sem a költségvetésből
lecsípett magánnyerészkedésekkel. Ha a
színházak képtelenek szavatolni, hogy megőrzik
az etika játéktereit, akkor fel kell adniuk az idejét
múltának, sok erkölcsi veszélynek kitett
szabad működésüket.

Frenák Pál
és Nekrosius társulata többnyire szembefordul a
nézőtérrel. Nem tesznek úgy, mintha
negyedik fal húzódna játszók és
nézők között. Látják, hogy látjuk
őket. Szemünkbe néznek. Kapcsolatot tartanak. Hatni
akarnak. Párbeszédbe lépni nézőikkel.
Magukkal csábítani tisztább világba.

Egyikük sem
adja könnyen magát. Őszintén kell fogadnunk
őszinteségüket. Ihleteden ihletettségüket.
Amit a két társulat megtisztítottan színpadra
helyez: minden körülményesebb magyarázattól
mentesen, az a játék szertartása. A színház
szentsége.