Magunkba
csavarodva
Nyulassy
Attila @ 7óra7
2014. 03. 20.
Ijesztő,
kegyetlen, sokkoló és zsigeri, mégis megrázóan
közeli előadás. Az ember azt hiszi, de leginkább
reméli, hogy valahol, valamikor feloldozást kap, vagy
legalább a végén szabadulni tud a sokkélménytől,
de a Tricks&Tracks2
olyan erőteljesen, feltartóztathatatlanul vágja
magát a húsunkba, hogy ha valaki nem menekül ki az
első perceben a bizsergető basszus elől, az biztos,
hogy nehezen felejti el. Frenák Pál koreográfiája
látszatra színtiszta hatás, de ami mögötte
van, az valami nagyon elemien emberi.
Nem
tudom, mennyiben az előző epizód továbbgondolása
a második rész, mennyiben hasonlít egymásra
a két produkció, az viszont biztos, hogy ezen az estén
egy percig sem vagyunk szabadjára engedve. A Fred Bigot által
jegyzett hangok végig búgó, lüktető
basszusának – már a nézőtérre
lépve ez a mély, nyomasztó atmoszféra
fogad minket – köszönhetően nincs olyan
pillanat, amikor ne próbálna valamilyen módon
belénk bújni a produkció. A pulzusunkat is
könnyedén újrahangoló, elektronikus
effektekből építkező, divatos, de a kortás
gépzenét sajátosan értelmező
akusztikai hatás önmagában is lehengerlő.
Remek összhangban működik a Marton János és
a Frenák Pál tervezte világítással,
ami könnyedén zár le és emel ki tereket,
teszi erotikusan sejtelmessé vagy éppen félelmetesen
üressé a színpadot. Ugyan a fény hirtelen
és erőteljes váltásaival együtt az
idegtépő zene némiképp túlzásnak
tűnhet, de ez a provokatív jelleg ezúttal jogos.
Embereket
látunk, motoroznak, buliznak, egymásba csavarodnak,
tekerednek, küzdenek, kegyetlenek és gyöngédek
egymással. Az érzet olyan, mintha valamiféle
buliban járnánk, de legalábbis valami nagyon
mai, nagyon ismerős közegben. Innen haladunk tovább
lefelé a lélekben, illetve valamiféle belső
zugban, miközben a felszínen végig emberi
kapcsolatokat látunk. A felszín és a mögöttes
egyszerre van jelen ezekben az általánosan elvont, de
mégis kézzel fogható viszonyulásokban. A
legimpozánsabb jelenet egy kötélről lógó
nő és egy talajon vergődő, sikló férfi
végeláthatatlan évődése: egyszerre
kegyetlen és gyöngéd együttlétük,
sokszor már maga a látvány is fizikai fájdalmat
okoz – csapkodják egymást, a nő szinte
lefejelve az állványzatra erősített
lámpákat leng, ütköznek, lökik,
taszítják és vonzzák egymást.
Egyszerre izgatóan erotikus és émelyítően
félelmetes ez a kép.
Aztán
megint viszonyokat látunk, majd egy divatbemutató-szerű
letisztulás és lemeztelenedés után jön
a feloldás – ezt hihetnénk a táncosok
cinikus félmosolyából. Illetve jönne: az
ember úgy vágyik rá ennyi festék –
és emberdobálás után, mint egy falat
kenyérre. Hirtelen sötét. Hirtelen világos.
A vakító fényjáték után
maradó homályos idegeinkből tépi ki a
hangokat: nincs feloldás, nincs megtisztulás, vér
van és még több brutalitás (legalábbis
érzetre).
Jantner
Emese, Nelson Reguera, Marie-Julie Debeaulieu, Vasas Erika, Holoda
Péter, Feicht Zoltán és Bukta Gergő között
tökéletes az összhang, minden koreográfia
annyira történik egyszerre, amennyire szükséges,
egyébként a mozdulatok egyedien átgondoltak.
Hála az összmunkának, olyan egységet
látunk, ami egyéniségekből áll,
ezáltal pedig az elénk táruló világ
nem hatalmas massza, hanem egy nagyon is ismerős közeg.
Valami, amihez közünk van, amiben mi is ott vagyunk.
Frenák
Pál koreográfiái átgondolt, de mégis
nagyvonalúan bátor kalauzok a lélek-és
húsvagdosásban. Finoman és érzékletesen
húznak mintket csőbe, az utolsó pillanatban is
abba a hitbe ringatva minket, hogy lesz kiút (egyedül a
köteles kettős utáni koreográfiák
hagynak minket hosszabb ideig a téveszméinkben, mint
kéne). Az ember ráveszi magát, hogy leásson
önmaga mélyére, egy jó pillanatban
megpróbál tisztázni, levakarni fölösleges
rétegeket, szembenézni önmagával, de
egyáltalán nem azt kapja, amire számított.
Nem önmagát, pontosabban önmagát, még
több furcsasággal, sötétséggel és
szorongással.
Ahogy
forognak a kötélen a táncosok, úgy forgunk
mi is magunkban, de ez a beforgás igazából
kiforgás, nincs benne biztos, csak a totális
elveszettség érzése.
Egy
fehérre mázolt bizarr, mozdulatlan pózban álló
figura jelei a háttérben – sokáig még
a tapsrend alatt sem hagyja el helyét. A Frenák Pál
által megjelenített ismerős szerzet mintha várna
ránk, mintha mondani akarna valamit, amit nem tudunk
megérteni. Magabiztossága megnyugtató, ahogyan a
tény is, hogy még itt, a legeslegmélyebben is
van valami, vár minket valaki – de nincs kapaszkodó,
konkrétum, csak a bizonytalan jelenség ismerős
jellege.
Mindez
ijesztőnek tűnik – az is. Mégis ritka
elementáris előadás a Tricks&Tracks
2, talán mert pontosan úgy
csavarodik, ahogyan mi is csavarjuk magunkat (ez nyilván
mindenkiben máshogy csapódik le, mást ért
alatt, de a lényeg ugyanaz), és mert azt mutatja fel,
amit nem akarunk látni, pedig tudjuk, hogy van: önmagunk
kilátástalanságát. De látni kell,
még mielőtt bárki azt gondolná, hogy minden
rendben van. Nincs – és most többről van szó,
mint szimpla aktualitásról.