Madárállapotban

Bartuc Gabriella @ tiszatáj

2015.06.10.

Egész életünk egy
őrültekháza – állítja Frenák
Pál, a 17. országos veszprémi táncfesztivál
legjobb előadása, a Birdie (Madárka)című
mozgásszínházi produkció koreográfusa.
A kiváló magyar és francia táncosokból
álló társulat a szakmai zsűri és a
közönség díját is elnyerte.

Az előadás nem illusztrálja
William Wharton amerikai író Birdy című
regényét, illetve nem másolja Alan Parkernek a
könyv alapján készült filmjét. Ezek
csak kiindulópontok, ahogyan a koreográfus elmondása
szerint az az élménye is, amikor egy Velence melletti
szigeten járt, amely korábban elmegyógyintézetként
működött. Megérintette a hely szelleme, és
tanulmányozni kezdte a témát, lenyűgözte
a szigetre kitoloncolt lakók megnyilvánulásainak
logikája. „Bár őrültként
kezelték őket, mert abban a korban a vízióik
nem feleltek meg a társadalmi elvárásoknak,
engem mégis erősen elgondolkoztatott.” „Van
valami nagyon érdekes az őrületben” –
magyarázza – „amikor valaki például
órákig áll egy zárt ajtó előtt
és egyfolytában csak kopogtat.” Frenák úgy
érzi, a szigetlakók elrugaszkodtak a megszokott
realitástól, és a látomásokon
keresztül egyfajta szabadságra tettek szert.

A maguk módján mindannyian
madarak voltak – mondja Frenák, aki ebben az új
előadásában azt próbálja bemutatni,
hogy „minden individuum a végén eljuthat ebbe a
különleges madárállapotba, ami valamiféle
korlátok nélküli, végtelen, légies
állapotot jelent, egyfajta gondolati szabadságot.”
Ennek a „madárállapotnak” a kifejezése
a Birdie. Ahogyan a táncosaiban, úgy a nézőben
is egész asszociációs sort indítanak el a
jelenetek, amelyek a bezártság illetve a szabadság,
a repülés élményét idézik, a
bennünk és körülöttünk lévő
falakról szólnak. Mégsem az üzenete, hanem
sokkal inkább a titokzatossága és anomáliái
által szólít meg bennünket a látvány.
A színpadot egy geometriai formákból
összeállított fém vázrendszer
borítja (Lakos Dániel díszlete), ami részben
a Logifaces design játék továbbgondolása.
Jellemzően ezzel a mozdulatokat kiakasztó, a lendületnek
gátat szabó traverzekkel destabilizálja a
táncosok mozgását Frenák, kibillenti őket
az egyensúlyukból. Így jut néha saját
maguk számára is meglepetésszerű, őszinte
pillanatokhoz a társulat. Tehát a gondolaton kívül
a tér alakítja a mozdulatokat. Függetlenül
attól, hogy mennyire alárendelt a tánc a
testnek, illetve a térnek, a mozdulat mégis valójában
a gondolat megtestesülése, amelynek, mint látjuk,
hosszú és szerteágazó a története.
Mert Frenák a bemutató előtt adott interjúkban
azt is elmesélte, hogy ez az egész inspiráció
arra volt jó, hogy előhívja az ő gyerekkori
bezártság élményét az állami
nevelőintézetből, illetve a táncosok
gondolatait a témáról. Mindezzel olyan vad
energiákat szabadít fel, amelyek révén új
szemszögből láttatják az emberi létet,
annak pszichológiai, történelmi, szociális
vagy fizikai határait.

Mi az ami bezár és
mi az, ami megnyit? Hogyan működik a fantázia, a
képzelet, hogyan konstruálunk párhuzamos
valóságot? Nehéz lenne pontosan leírni a
madárrá változás, a repülés
jeleneteit, mivel a tánc nem verbális kommunikáció
és minden test (minden szereplő) önmagában is
filozófiai rejtély. A táncszínházban
másféle, belső logika érvényesül,
ami már önmagában is nagy kaland. Ikarosz felszáll
a labirintusból. És lezuhan. Minden tragédia
megtörtént már és mi hideglelősen
reszketünk, nehogy újra és nehogy velünk.
Frenák táncosai egymás érintésével
új hálókat képeznek. Készül
az új utópia vagy a végső stratégia? 

Norman Levynek a modern
város zaját, emberi hangfoszlányokat, zenei
idézeteket és a repülőgép zúgását
összemontázsoló zenéje ismétléseivel
megfagyasztja az időt, ami újra és újra
elölről kezdődik. Reménytelen zene annak
ellenére, hogy tele van melódiával, emberi
melegséggel. Az elkerülhetetlen szétesésnek,
széthullásnak ez a zenéje áthatja az
egész előadást, behúzódik a
pórusokba. Futna, repülne ki a labirintusokból,
miközben egyfolytában helyben jár. Frenák
és táncosai szeretnek a teljesítőképességük
végső határáig eljutni. Felejthetetlenül
szép az atléta alkatú testeknek ez az
erőfeszítése. Beleég a néző
agyába a táncosok jellegzetes organikus mozgása.
Ez maga a testet öltött költészet és
filozófia. Őrülten komoly, ugyanakkor van benne
valami morbid humor. A gyermekkor szellemisége a felnőttkor
intelligenciájával megvilágítva. Sóvárgás
és szenvedély!

Frenák Pált tulajdonképpen
mindegyik előadásában ugyanez a gondolatkör
foglalkoztatja. Koreográfiái azonban nem ismétlések,
hanem elmélyülések. Különben sem árt
memorizálni: a szabadság olyasmi, ami nekünk is
csak akkor lesz, ha másoknak is adunk belőle.

Forrás: http://tiszatajonline.hu/?p=80948