A
kulcsszó: Bartók

Braun
Anna @ Opera magazin
2017.nyár

Három
műfaj, három neves alkotó, egy zeneszerző
három műve – az Opera Magyar Évadának
keretében Frenák Pál koreográfus
társulata, a Juhász Zsolt vezette Duna Művészegyüttes
és a Magyar Nemzeti Balett egyazon estén
Bartók-darabokat kelt életre. A produkció a
Bartók TáncTriptichon nevet viseli, amelyről
Solymosi Tamás balettigazgatóval és
koreográfusokkal beszélgettünk.

Száz
éve született meg Bartók nagy hatású
műve, A fából
faragott királyfi, az
opera mégis úgy döntött, hogy nem
„magányosan”, hanem egy elég szokatlan,
különleges helyzetben mutatja be. Miért történt
ez így?

Solymosi
Tamás: A világon mindenhol ismerik, szeretik és
tisztelik Bartók Béla műveit, ezért itthon
talán még több a feladatunk és nagyobb a
felelősségünk abban, hogy méltóképpen
ápoljuk a munkásságát. Ezért lett
ennek az estének a kulcsszava Bartók, aki nagyon
sokszínű muzsikus, és ezt szintén szerettük
volna megmutatni. Seregi László a klasszikus balett
nyelvén beszél, Frenák Pál az egyik
legnevesebb, legismertebb kortárs koreográfus ma
Magyarországon, rengeteg figyelemreméltó munka
kötődik a nevéhez, mégsem tudtuk még
az Operaházban mutatni őt, illetve meginvitáltuk
Juhász Zsoltot és a Duna Művészegyüttest
is, hogy Bartók klasszikus és modern értelmezése
mellől ne maradjon kel az a népiesség, amit ő
képviselt. Mindhárom alkotó: Seregi, Frenák
és Juhász nagyon nagy közönséget
tudhat magáénak, ez a közös munka pedig
reményeim szerint rávilágít arra is, hogy
mennyire ízlésesen és professzionálisan
járhatók át a táncműfajok.

A
Seregi-balett felújítás lesz, vagy sok
változásra számíthat a közönség?

ST:
A csodálatos mandarin
volt Seregi László egyik legkedveltebb alkotása,
nagyon régen volt színpadon, ezért is láttuk
elérkezettnek az időt a felújításra.
Nem kell aggódnia senkinek, az eredeti darabot látják
majd viszont a nézők. Szerencsére Kaszás
Ildikó együtt dolgozott a mesterrel, minden lépésre
emlékszik és be is tanítja a táncosainknak.
Egy apró módosítás azért lesz:
Bartóknak anno csonkolnia kellett a művét, de
nekünk birtokunkban van az eredeti kotta, így ki tudjuk
egészíteni a darabot. Ebben is Kaszás Ildikó
van a segítségünkre.

A
fából faragott királyfi
története jól ismert a hazai közönség
számára, öntől viszont elég szokatlan,
hogy ennyire ismert témát dolgoz fel. Inspiráló
vagy inkább akadályozó ez a kötöttség?

Frenák Pál: Magyarországon
általában nem tudják, hogy dolgoztam más
színházaknak is, az itthoninál sokkal
rögzítettebb formákban, akár Temesváron,
akár Franciaországban. Nyilván más
gondolkodást igényel ez a feladat, így a zenéhez
nem is nyúlok. Az Opera kérésére
megtartom az ötvenperces verziót.

Ezek
szerint le kell mondanunk a humorról is?

FP:
Természetesen nem, de ezúttal nem a zenei szellemesség
lesz az alap. Számomra a groteszk, a humor elemien fontos, de
most már eszközrendszerrel fejezem ki, magába a
szerkesztésbe csempészem be. Szerintem Bartókot
meg kell érteni, fel kell dolgozni, át kell rajta
jutni, és amikor ez teljeséggel megtörtént,
akkor lehet úgy elrugaszkodni tőle, hogy mégse
vele szembe induljon el a készülő darab. Legalább
százötven-kétszázszor hallgattam a zenét,
áttanulmányoztam az össze létező
koreográfiát, hogy tudjam és értsem,
honnan jövünk, mi történt eddig A
fából faragottal...

Mennyire
tart ki az eredeti történet mellett? Mesél vagy
absztrahál?

FP:
Nem a cselekményhez, inkább annaka szinte végtelen
értelmezési lehetőségéhez
ragaszkodom. Nem butítom le, nem „infantilizálom”,
és ami talán a legfontosabb számomra, nem is
vulgazirálom. Indirekt módon beszélnük az
illúzió és a valóság
természetéről, arról, hogy vajon képesek
vagyunk-e a saját lábunkra állni. Beszélünk
a felelősségről, ami egy emberben kell, hogy
munkáljon, amikor egy másik létezőt teremt
– még akkor is, ha ez a másik egy fabábu.
Úgy dolgozom, mintha egy Rubik-kocka lenne a kezemben,
milliónyi forma és lehetőség áll
rendelkezésre. Az a dolgunk, hogy a társdalomban
meglévő kapcsolatok miriádját megpróbáljuk
felvillantani, és feltegyük a kérdést: hova
megy az új generáció, mi és ők,
képesek vagyunk-e felemelkedni?

A
jelenidejűség a néptáncszínház
sajátja is, legalábbis egy korábbi interjújában
azt mondta, hogy kísérletet tesznek rá, hogy az
aktualitásokra reagáljanak. Megvalósulhat az
igény, ez a próbálkozás a Táncszvit
esetében is?

Juhász
Zsolt: Abszolút! Szerintem az összes Bartók-műnek
van időszerűsége, ezért az én válaszom
ott kezdődik, hogy ha néző, a befogadó
hagyja, hogy jelen időben, a mai tapasztalatait is formálva
hasson rá ez a zene, nyilvánvalóan megtalálja
Bartókban a „mait” – jobban, mint valaha.
Pusztán a szándék nem elegendő, de ha a
befogadói oldalon megvan, kell, hogy az alkotó is
keresse a kapcsolódást.

Egyesíteni
Pestet és Budát?

JZS:
Eredetileg a Táncszvitet
Pest és Buda egyesítésének ünnepére
írta meg Bartók, és egy olyan történelmi
helyzetre reflektált, amikor az egységességnek
egészen érzékeny igénye jelent meg.
Trianon után vagyunk, amikor még Bartók számára
is megnehezedett a gyűjtés, hiszen szülőfaluja
is hirtelen határon túlra került. Nekem ez a darab
– és erről Bartók is ír, nem így
szó szerint, hanem a táncok nyelvén – az
összetartozásról szól. Ezért mondom,
hogy aktuálisabb, mint valaha. Koreográfusként
is az együvé tartozás vágyának
megfogalmazása a célom. Amikor Solymosi Tamás
felkért erre a munkára, tényleg azt éreztem,
hogy megvalósulhat valamiféle összefogás,
hiszen magyar néptáncegyüttés az
Operaházban, az Opera táncosainak közreműködésével
még nem lépett fel korábban. Erre nem volt még
precedens. Ahogy Bartók beemelte a népzenét a
magasművészetbe és képes volt úgy
megmutatni azt, ahogy előtte senki, úgy bizonyos
szempontból most ugyanez történik a táncban
is. Ezzel a gesztussal egy balettegyüttes építette
be a néptáncot a saját repertoárjába
– ez is egy szép, szimbolikus párhuzam.

Mi
fog történni most a színpadon? Ki „veszi át”
a másik mozgásnyelvét?

JZS:
A tizenhét perces Táncszvit
koreográfiájának a teljes matériáját
én készítem, egy pár táncol az
Operából, de több szereposztással
készülünk. Nyilván a néptáncból
építkezve hozom létre a darabot, de egy
pillanatra sem hiszem, hogy ez gondot okozna nekik, nagyon jól
képzett művészekről van szó: olyan
alaptechnikával rendelkeznek, hogy semmitől sem jönnek
zavarba. Az együttesemnél pedig éppen az szeretném
erősíteni, hogy néptáncosok vagyunk.
Felmerült bennem, Bartók zenéjéből is
fakad, hogy a kísérletező táncinvenciók
felé induljak el, de maga a kontextus arra ösztönzött,
hogy éppen az ellenkező irányt válasszam.
Persze autentikus néptáncot nem lehet erre a zenei
matériára járni, de törekszem a
rusztikussága. A dunás táncosok a paraszti
kultúrát képviselik majd a darabban, a
balettművészek pedig az urbánus világot.

A
fából faragottban
a balett-táncosok számára mennyire komplikált
az organikus nyelv?

FP:
Kíváncsiak, nyitottak és fizikailag teljesen
felkészültek, úgyhogy ilyen szempontból nem
mondanám, hogy nehezükre esik ez a fajta mozgás.
Temrészetesen kicsit másképp formálják
meg a mozdulatokat, ami ebben a helyzetben kifejezetten előnyös
számomra. Amikor a táncosaimmal együtt dolgoznak,
már a technikájuk miatt is erősítik
egymást, mindenki önmagából adódóan
lesz az,akivé a darab során válnia kell. Akárkit
állítasz rá egy lejtőre vagy „dobsz
rá” egy trambulinra, annak meg kell tanulnia a
megváltozott körülmények között
dolgozni. Ezek az új térformáj, a gravitáció
okozta kényszerek erősebbek minden korábbi tanult
vagy beidegzett mozdulatnál, formánál.

Mennyiben
beszél össze a három darab?

JZS:
Most mindannyian a próbákkal vagyunk elfoglalva, de
korábban találkoztunk a többi alkotóval,
elfogadtuk a terveket és persze váltottunk néhány
szót is. Frenák Pál jelenléte és A
csodálatos mandarin feújított
verziójának bemutatása elképesztően
inspiráló környzetet teremt, így ezek azok
a felületek, ahol az érintkezés létrejöhetett.