A
közhely színeváltozása Frenák Pál
színpadán

Dohy Anna @
Revizor
2016.11.24.

A címet
persze lopom, de hát tolvajtól lopni nem bűn,
lépjünk is tovább a címproblémán.
Frenák Pál új darabjában szinte minden
tánccal kapcsolatos közhely előkerül: a tánc
harc, ösztön, agresszió, öröm, szex,
halál. Küzdelem a gravitáció ellen. Hogy
történhet meg mégis, hogy a Lutte működik,
mi több: nagyon jól működik? DOHY ANNA
KRITIKÁJA.

Frenák Pál
a művészet közhelyeiből jelenvaló
művészetet varázsol azzal, hogy szemérmetlen
magabiztossággal nyomja rá a „Frenák-koreográfia”
bélyegét. És a gesztus valóban működik.
Persze ehhez az kell, hogy a megteremtett kontextus, a közeg,
amelybe a közhelyeket beemeli, a legapróbb részletekig
kidolgozott, mérnöki pontossággal
összeszerkesztett műalkotás legyen: a Lutte
szerkezete, mozgásrendszere elbírja a
közhely-terhelést.

Az első
gesztus, amivel a közhelyeket működőképessé
teszi, hogy lehámozza róluk a távolságtartó,
felettes nézőpontot. Ősi ösztön helyett
kortárs brutalitást, elállatiasodott ember
helyett a ma élő, gondolkodó ember állatiasságát
mutatja meg. Nincs benne semmi elemelkedett, magaslati, fölső
szemszög, teljesen azonos azzal a teremtménnyel, amelyet
a színpadon emberként mutat be.

Ezt az embert
három téma körüljárásával
értelmezi, melyek sokszor összefüggnek,
összemosódnak: a harc, a hit és a szex, valamint a
mindhármat magában egyesítő halál.
Üdvözült zenére lassan lépkedő
bokszoló figurája tűnik fel a stroboszkóp
vibráló fényében – a babonák
és a barbár erőbe vetett hit helyébe lépő
kortárs fanatizmus megtestesítője. Később,
a darab végén erre a jelenetre válaszol a szexi
nőalakba oltott arctalan csodaszarvas megjelenése, akinek
a személyében a haláltudat csempészi
vissza a hitet az ateista világképbe csilivili,
giccses, félig istennő, félig ősi-mágikus
totemként. Minden kornak megvannak a maga istenei – a
kérdés itt nem az, hogy igaziak-e, hanem hogy a
művész-alkotó mennyire találja el pontosan
a mindenkori közhelynek leginkább megfelelő
istenképet.

Nem a
csodaszarvas az egyetlen istenszerű lény a darabban:
feltűnik még egy arany alsónadrágos,
aranypuskás, diszkósztár-angyalka is a színen,
aki magába sűrít minden közhelyesen
ellenszenves gesztust. Ő a darab legellentmondásosabb
figurája, mert azonnal bekapcsolja a nézőben az
lmbtq-korrektség-szenzort, vagyis az ellenérzést
azzal szemben, hogy ellenszenvesnek ítéljünk meg
valakit, akinek a nemi identitása eltér a többségi
társadalomban megszokottól. Frenák itt nem azt a
közhelyet dörgöli az orrunk alá, hogy „nem
ítélhetünk el valakit, csak azért, mert
más”, hanem ennek éppen az ellenkezőjét:
már azért esik nehezünkre elítélni,
mert más, még akkor is, ha az orrunk előtt lövi
halomra a kutyamód szolgálatába álló
szereplőket, akik a fehérruhás, magassarkú
cipőben pompázó öldöklő angyal
szado-mazo játékszereinek tűnnek pántos-láncos
felszerelésükben. Ők testesítenek meg
mindent, ami a testtel, a harccal, az erotikával és a
tánccal kapcsolatban ma brutális lehet. Gumiszalagra
kötött alakjuk folyamatos harcot vív a rá
ható erők ellen: teljes testtel küzdenek a
szalaggal, a gravitációval és egymással,
birkóznak a térrel, melyet Marton János
látványos fényinstallációja jelöl
ki és határoz meg (a darab címe is erre a
küzdelemre utal, a lutte szó jelentése franciául
harc).

A gumiszalagok
grandiózus koordináta-rendszerként jelölik
ki a küzdelem és a mozdulatok irányát. A
táncosok (a diszkósztár-angyalka-démont
kivéve) az egész darab során szorosan a földhöz
kötődnek, de törekszenek az őket visszatartó
gravitációs hatás ellen. A gumiszalagok
kimozdítják ennek a hatásnak az irányát,
húzóerejük vektorosan összeadódik a
gravitációéval, így a küzdelem
iránya nem egyenesen, hanem ferdén mutat felfelé.
A probléma akkor kulminál, amikor egy fentről
belógatott táncos is csatlakozik a színpadon
küzdő társaihoz, megjelenítve ezzel a
koordináta-rendszer y tengelyét is: tehetetlen küzdelme
az erősen ingatag kötéllel és az őt hol
elkapó, hol meglengető társaival ugyanazt a
mozgást hozza létre vertikálisan, amit a többiek
horizontálisan, teljesen idézőjelbe téve
így az erők és ellenerők valós térben
elfoglalt irányait – és ezen a ponton essék
szó a táncosok kimagasló teljesítményéről
is.

A darab
csúcspontja, amikor a fölfüggesztett táncosra
minden irányból gumiköteleket akasztanak, így
megvalósítva a negatív lebegést, amely
nem a testre ható erők eltűnéséből,
hanem azok sokszorozódásából és
kiegyenlítődéséből születik. A
test ekkor olyan mértékben ki van szolgáltatva a
rá ható húzóerőknek, hogy szinte
mozdulni sem képes. Szemléletes, hogy miközben a
táncos fokozatosan megszabadul az egyes kötelektől,
úgy lendül egyre intenzívebb mozgásba,
végül már szédítő pörgésbe.
Milyen kár, hogy a két utolsó köteléket
– a felfüggesztést és a gravitáció
láthatatlan kötelékét – nem lehet
lecsatolni! Hová fokozódna akkor a mozgás, ha
ezek a kényszerű hatások is megszüntethetőek
lennének?

A lebegő
test nem előzmény nélkül kerül a
darabba: előtte ugyancsak látványos vizuális
hatásként egy vérvörös bokszzsák
lengedezik szinte ugyanazon a helyen. A bokszzsák táncos
partnere a földtől való elrugaszkodás
eszközeként használja a súlynak,
tehetetlenségnek és nehézkedésnek ezt az
emblematikus megtestesítőjét. Lehengerlő,
ahogyan a vörös zsák – és a rajta csak
a lábával kapaszkodó táncos –
szinte a nézőtér fölé kilengve
himbálózik Gryllus Ábris és Farkas Miklós
szemérmetlenül hatásos zenei kompozíciójára.

De még a
bokszzsák jelenléte sem hozza be a darabba az ütés
gesztusát. Meglepő lehet ez, ha tudjuk, hogy az egész
koreográfia a küzdelem, az ősi harctechnikák
tematikájából indul ki. A mozgásrendszer
sokkal inkább épít a birkózás
kötött fogásaira, mint az ütés hirtelen
aktusára, ugyanakkor a váratlan, erőszakos, sőt
gyilkos gesztus is megjelenik az előadásban a hangosan
eldördülő puskalövések képében.
Ez a mozgástól idegen, embertelen hatás
olyannyira távol áll a birkózás állatias,
ugyanakkor természet közelibb rendszerétől,
hogy valóban a gyilkosság erejével hat. Nincs
benne semmi szentimentális, ősi vagy törvényszerű:
ez a minden ráció és logika nélküli,
színtisztán gépies kegyetlenség.

Frenák egy
percig sem kételkedik, kidolgozott programmal dolgozik,
melyben nincs helye a kísérletezésnek, a
kutatásnak, a bizonytalanságnak és a kudarcnak.
Biztosra megy, és jól is teszi. Most jól van ez
így, ahogy van: ő talán az utolsó nagy
titán, aki még megteheti, hogy nem tesz fel kérdéseket.
Csak nehogy vége legyen a nagy narratívák
korának.

Forrás:
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6310/frenak-pal-tarsulat-lutte-trafo/