Kötélhantolás
Molnár
T. Judit @ 7óra7
2010.01.08.
Több
méter levegőben lógó kötél. Ez
köti össze a talajt és az eget Frenák Pál
elképesztően energikus, sodró és bravúros
előadásában, ahol férfiak, férfitípusok
küzdenek, őrülnek, élnek és halnak. A
hatásos zene és látvány között
pedig a testek esztétikai szépséggé és
hátborzongató furcsasággá válnak.
Fiúk különleges küzdelme tárul elénk.
Történet
nincs. Vannak viszont nézőpontok, állapotok,
pillanatok, harcok, a felszínen azokon átfűződő
és végighúzódó karakterek,
mögöttük pedig a közös cél és
rendeltetés. Ezeken keresztül és ezeknek
köszönhetően az előadás sok szinten
feszültségeket és ellentéteket hordoz
magában. A színpadon a táncosok – Nelson
Reguera, Holoda Péter, Fekete Zoltán, Várnagy
Kristóf, Major László – és egy
akrobata személyében – Enrico Astegiano –
különböző magatartásminták jelennek
meg a színen. A határozatlan, az érzékeny,
a kemény, a kívülálló, a megjátszó,
de ezek mind csak felszínek, formák; nevezhetjük
őket bárhogyan, a tartalmi lényegük, hogy
megjelenjen egyfajta társadalmi életforma, aminek
ellenében Frenák kifejezheti az ember egy egészen
más lényét. No meg persze ezzel képes
azonosulni a néző is, ezeken keresztül tudjuk
értelmezni a különböző koreográfiákat,
érzékelni a humort és elvarázsolódni
a hangulatban, ezek a figurák a nyomvezetők.
De
rengeteg, a nézőt berántó látványos
hatáselemet tartalmaz az este. Az előadás alapját
a Frenák által a gerendákon lelógatott
három kötél adja, amiken a táncosok végig
repkedik, pörgik, lengik, mozogják a ránézésre
felfoghatatlanul artisztikus koreográfiákat. A három
kötél alján olykor háromszögek
rajzolódnak, mint egyfajta többszintű hármasság,
és amíg igazán beindul az előadás,
amíg folyamatosan újra és újra
beszivárognak a szereplők, hátulról egy
vakító fehér fénnyel sugárzó
ajtó nyílik-csukódik. Ezután a kötelek
lengenek, összekötődnek, a félelmet és
fizikai határokat nem ismerő táncosok belakják
a teret, mindezt pedig a hangfalakból maximumon dübörgő
zenei betétek kísérik. Van itt minden:
elektronikus basszusok, effektek, komoly- és popzene –
nem egyszer humor forrását adják az ezek közötti
váltások.
De
Frenák a koreográfiákkal is játszik,
ahogyan a táncosok a figurákkal. Túlzás,
giccs, irónia, gúny, líraiság és
nyomasztó nihil egymás után rohamos tempóban
van jelen. Míg a koreográfus a nagy mozdulatokat
feszíti egymásnak és következetesen
összedolgozza azokat, addig a táncosok az aprókkal
és a kifejezéssel teszik ugyanezt, rendkívül
érzékeny, precízen egymásba fűzött
összhangot teremtve ezzel. Azonban a színpadon valami
egészen más játék zajlik: egy több
szinten megvalósuló játék és harc,
élvezet és gyötrelem. Pedig látszólag
csak emberek jönnek be és látszólag csak
léteznek a színpadon.
Tényleg nem
történik más: embereket
láthatunk a színpadon, a maguk mindenségében.
Miközben a testek megszűnnek létezni, a
látványelemek pedig súlyukat vesztik, kiderül:
egészen más vezeti itt a játékot. A
táncosok rendkívüli erővel és
energiával szinte szétfeszítik testüket,
melyet Frenák nem pusztán az izomtónusok és
inak látképéért mutat meg nekünk,
hiszen itt a test nem fizikai produktum, hanem esztétikai
fogalom, kifejezési és kifejeződési forma,
annak minden szépségével (például
a „hát-tánc”) és
hátborzongatóságával (például
a négykézláb sétáló
állatok) együtt. A fizikailag rendkívül
megterhelő és végig koncentráltan
bemutatott (érdemes megfigyelni, hogy bár előfordulnak
kisebb-kisebb bakik, azokat a táncosok gond nélkül,
mintha az előadás részei lennének,
korrigálják) koreográfia eredménye, hogy
a test – ami itt elsődleges és egyetlen kifejezési
eszköz – megszűnik létezni. A kötél
is megszűnik kötélnek lenni – egyszerre
testesít meg összekötő kapcsot, férfi
nemi szervet, halált, reményt és még
sorolhatnám –, a test testnek, a mozdulat mozdulatnak, a
férfi férfinak – itt már nem számít
a nemiség, a szexus, annak gesztusértéke és
érzékisége az, ami marad.
Humor és
remény után nyomasztó nihil és
reménytelenség sejlik fel, a kettő között
pedig ki-kibuggyan az a valamiféle különleges
energia, ami az ember mélyén rejlik. Lelki bugyraink
izgalmas kalandozásaira pedig jön ismét egy
figura: egy nagyzoló, nagyképű és agresszív
ember, aki kiállva a fejjel lefelé álló,
imbolygó kúpba, a maga rémisztő
hétköznapiságával mindent összedönt,
megmutatva, hogy igazából hogyan kell élni:
nyálat szürcsölve. Istenesen emberi és
rémisztően reális Frenáktól ez a
gesztus. Pedig már majdnem kiszabadultunk, majdnem lebegtünk
a kötélen. De maradtunk főcímet nézni.