Frenák
Pál Társulat: HIR-O és Bozsik Yvette Társulat:
Kodály-Ligeti-est
Králl Csaba @ Revizor
2017.10.31.
Frenák Pál és Bozsik
Yvette bemutatói akár egy kortárs művészeti
fesztivál kiugró eseményei is lehetnének,
ha nem lennék eleve zavarban a CAFe Budapest táncos
profilját illetően és a premierek is többet
nyújtanánk két mainstream alkotó
biztonsági kűrjénél. KRÁLL CSABA
KRITIKÁJA.
CAFe Budapest Kortárs Művészeti
Fesztivál
Kovalik Balázs és Horváth
Csaba művészeti vezetése alatt még
értelmezni lehetett a kortárs fogalmát a
Budapesti Őszi Fesztivál, és későbbi
jogörököse, a CAFe
Budapest tánckínálatára
vonatkozóan (is), Bán
Teodóra és
menedzsmentjének 2013-as regnálása óta
viszont már kapiskálni sem igen lehet. Pedig a majd
minden jelentős fővárosi kulturális
seregszemlét kisgömböcként bekebelező
(ismerős, nem?), szép hosszú nevű Budapesti
Fesztivál- és Turisztikai Központ Nonprofit
Kft.-nek monopolhelyzetéből adódóan
éppenséggel lehetősége nyílna arra,
hogy határozott karaktert adjon az általa szervezett
fesztiváloknak és egymáshoz képest is
pozicionálja őket. Azt látni azonban, hogy ez
igazából senkinek nem érdeke, mindenkinek
megnyugtatóbb az a langymeleg állapot, ami van, és
még inkább, ami nincs – hogy elenyésző
például a valóban kockázatvállaló,
kortárs szemléletű produkció a CAFe
Budapest táncművészeti kínálatában.
Az ember úgy gondolná, hogy –
kellő szakmai nyitottság és tájékozottság
mellett – a tánc akár még profitálhatna
is Bán Teodóra rangos balett-táncosi múltjából,
de épp ellenkezőleg, a magát Kortárs
Művészeti Fesztiválként definiáló
CAFe felhozatala kevés kivétellel nagyjából
addig terjed, ameddig Bán a szűken vett szakmájából
kifolyólag ellát: ez pedig maximum a modern balett
világa. Nincs, nem találni kortárs
előadó-művészeti fesztivált Európában,
amely a klasszikus balettegyüttesként elkönyvelt Izraeli
Balettel vagy a harminc-negyven éves
Hans van Manen-koreográfiákat repertoárra
tűző Magyar Nemzeti
Balettel mint húzónevekkel
(!) értelmezhető volna. Ráadásul nem attól
lesz kortárs egy bemutató (lásd van Manen-est),
hogy őrült trendinek akarván mutatni
magunkat LOL címmel
ruházunk fel egy háromfelvonásos balettestet,
melyet a ma 85 éves idős mester még középkorúként
készített. Ez egy vicc. Nem véletlen, hogy a
Müpa Magazin beharangozó cikke is kézzel-lábbal
igyekezett megmagyarázni a lehetetlent – értsd: a
van Manen-est kortárs mivoltát –, kevés
sikerrel. Lehet a múlt része egy kortárs
fesztiválnak, ha párbeszédbe kerül vele, ha
reflektál rá, ha megfelelő kontextusba van
helyezve. De kortárs művészetként tálalni
azt, ami bármiféle koncepció nélkül
innen-onnan össze lett csipegetve, és most a CAFe teljes
táncprogramjára gondolok: szervezői
szűklátókörűség és a néző
lebecsülése.
(Nád és
butoh) Innen szép
nyerni, mondhatnánk, de az igazat megvallva Frenák
Pál és Bozsik
Yvette is túl vannak már
azon a pályaszakaszon, amikor még felforgatóknak
lehetett őket tekinteni. Frenák különösen
egy beérkezett, megállapodott művész
benyomását kelti, aki tökéletesen érzi
magát a saját alkotói bőrében, és
láthatóan nincs semmi, ami őt picit is kimozdítsa
onnan. Ennek egyenes következménye pedig a közöny
és unalom, ami rám telepszik, miközben nézem
formailag minden értelemben tökéletesre csiszolt
koreográfiai sorozatának újabb formailag minden
értelemben tökéletesre csiszolt állomását.
És azt gondolom, szeretnék egy
kis sprődséget, hogy ne legyen ennyire szép, ne
legyen ennyire kiművelt, ne legyen ennyire önmaga
klasszikusa. A Marguerite Duras könyve és Alain Resnais
kultikus filamadaptációja inspirálta
Hirosima-hommázs, a HIR-O is
szép elsősorban. Mit szép: gyönyörű.
Tiszta, patent, szeplőtelen, mintha skatulyából
húzták volna ki. Gyönyörű és
üres. Végtelenül üres, nem tudok megrendülni,
mert nincs mitől megrendülni, sőt érzéseim
sincsenek. Van „atomvillanás” (fény: Kovács
Áron), van kísértetiesen
nyomasztó, apokaliptikus zene és hangkulissza (Gryllus
Ábris, Farkas Miklós és Horváth
András), de ezek mind
külsőségek. Erő nem jön át a
színpadról, mozdíthatatlan kő vagyok.
Szeretném látni a táncosok arcát,
szeretném elkapni a mozgásukat. De amit elkapok, az
ugyanaz, amit máskor is elkaptam már. Egyre megy, hogy
ki táncol, nincs neve, személyazonossága. Az
van, amit a koreográfus belőlük kitapos. És
még ez is rendjén lenne, ha nem mindig ugyanarra
jutnánk. Az utolsó, akit személyiségként
éltem meg Frenák-színpadán, az Nelson
Reguera volt. De ő már nincs, szabadúszó
lett, külföldön dolgozik. Akik vannak, régiek
és újak, mind becsülendően profik és
kötelességtudóak, csak hát ott van Frenák
hipnotizőr tekintélye, ami szőröstül-bőröstül
benyeli őket.
A frissítést ezúttal
a Magyar Táncművészeti
Egyetem moderntánc-szakos
végzősei jelentik, és szó mi szó,
hatásosan is dolgozik velük Frenák, a
leghatásosabban az előadás során. A
tucatnyi fiatalember lepkés-kimonós jelenete külön
is említést érdemel, fehérre meszelve,
mint megannyi butoh-tanonc, átszellemült idővándor
alkotnak hullámzó frízt, ők a tavasz, a
nyár simogató lehellete, ők a virágzó
megújulás. Aztán mégis ott van, ami más
mozgásképet meg lebéklyóz, ha Frenák
tömegmozgatásba megy át, a kiszámíthatóság.
Klasszikus térformák, szinkronicitás és
fáziseltolás. Ha valaki magasba csapja lábát
vagy gördül egyet a földön, tudni lehet, a
reakció kis késleltetéssel végigfut
mindenkin. Azon kapom magam, hogy azt tippelgetem, mi lesz a
következő mozdulat, és nem azon, hogy észrevétlenül
beszippantott a darab. Kívül vagyok.
|
|
Könnyebb lenne a HIR-O-ról
statisztikát, mint szigorúan vett műelemzést
írni, mert akarata ellenére kissé cirkuszi
mutatványosságba fordul az előadás. Jönnek
a 4-6 perces „számok” egymás után,
de mivel Frenák szokásához híven egy
díszletelem, egy kellék viszonyrendszerében
alakítja ki a mozgást, és az igen behatárolt,
egy-egy szekvencián belül nincs fejlődés,
nincs haladás. A koreográfia tartozékai ezúttal
több méter hosszú, karvastagságnyi
bambuszrudak, hol egy, hol két ponton felfüggesztve. A
táncosok akrobatikus ügyességgel meghódítják
és birtokolják őket, random gyűrve az ismert
Frenák-technikát, a jelenetek azonban a puszta
látványosságon és a küzdelemábrázolás
unásig ismert sablonjain nem lendülnek túl, nem
szolgálnak többlet felismeréssel. A bambusz témába
vágó jelkép és egyszerű (tánc)eszköz
csupán.
Próbálom megérteni
Frenákot, de az az érzésem, hogy ő már
jó ideje úgy alakítja a darabjait, ahogy én
már nem tudok vele menni, hozzá kapcsolódni.
Ahol a Birdie fémkonstrukciója,
az UN kötélhálója,
a Lutte bokszzsákjai
vagy most a bambuszrudak mind-mind csak újabb ürügy
arra, hogy ismételje önmagát. Számára
megunhatatlanul, számomra kiismerhetően – nem
egyszer, nem kétszer, hanem sorozatosan ugyanabba a folyóba
lépve.
(Butoh és
nád) Frenák és
Bozsik Yvette mintha összebeszéltek volna (persze nem),
hiszen a szintén a Fesztivál Színházban
bemutatott Kodály-Ligeti-est nyitódarabjában
ugyancsak hívószó a japán kultúra,
sőt egészen konkrétan a butoh, és
nád(hatású) térelválasztók
is vannak. Bozsik azonban többszörös idézőjelbe
teszi ezeket az argumentumotokat, koreográfiája bizarr,
elrajzolt, panoptikumszerű időtlenségbe dermed, ahol
a színpadot kettészelő látványos
térelem elszeparáló, de átjárható
kerítésként húzódik a nők és
férfiak világa között. Táncoló
figurái egyszerre anakronisztikusak és
megfoghatatlanok, rémisztőek és röhejesek,
bábszerűek és önmaguk karikatúrái,
mintha egy konszolidált zombiseregből szalajtották
volna őket – (ál)népies kiadásban. A
nőkön hosszú, törtfehér, deréktól
lefelé hasított ruha, alján elmaszatolt vörös
foltokkal, arcuk elidegenítően fehérre festve,
szájuk kirúzsozva, fejükön párta. A
férfiak szintén fehér, stilizált,
kimonószerű szerelésben, kopaszon. A koreográfia
pedig stílusok, táncdialektusok ötvözete,
melyben a butoh (elsősorban lassúságával és
artisztikumával, mint teremtő erejével), a görbe
tükörben szemlélt nép(tánc)hagyomány,
az indiai táncok cirkalmas kéz- és karjátéka
vagy a szaporán tipegős tradicionális orosz női
táncok motívumvilága egyaránt
felfedezhető.
Bozsik a nőket helyezi előtérbe,
ők a főszereplői a darabnak, de sem ők, sem a
szinte végig háttérbe húzódó,
csak egy teátrálisan groteszk bacchanália
erejéig előre lopakodó férfiak nem
egyénileg, hanem csoport(jelenség)ként
érdekesek. Mintha lenne valami furcsa, titokzatos sóvárgás
Bozsik koreográfiájában az elveszett rítusok
után, jóllehet benne van azok jeges karikatúrája
is. Ám hogy mi köze mindennek Kodályhoz és
a Galántai táncokhoz, a zeneszerző 1933-ban
írt táncrondójához, ami után
koreográfusaink mind ez idáig nem nagyon kapkodtak,
arra nehéz választ adni. Bozsik darabja inkább
egy önazonos, a zenétől független, saját
belső törvényei szerint íródó,
(ön)citátumokkal teli mű, mintsem olyan, ami valamit
is gondol Kodály muzsikájáról. Ezt mi sem
szemlélteti jobban, hogy kifejezetten disszonánsnak
hat, amikor a csendre komponált hosszú bevezetőt
követően a Galántai
táncok váratlanul
megszólal.
Az est második részében
színre kerülő Ligeti-adaptáció ennek
szöges ellentéte, a tizenegy rövid tételből
álló Musica
ricercatában Bozsik ugyanis
szó szerint „lekottázza”, a zenéhez
rendeli a mozgást. Ligeti maga „történelem
előttinek”, a monoton ritmikai felépítéssel
való „próbálkozásnak”
jellemezte aránylag fiatalkori zongoradarabját,
amely Lázár
György tolmácsolásában
élőben hangzik el, a táncosok pedig mintegy
„lejátsszák” a zeneművet a színpadot
beborító óriási klaviatúrán
(díszlet: Vati Tamás).
A Musica ricercata játékos,
mimimálzenei ujjgyakorlat: az első tétel egyetlen
hangból áll, és csak a legvégén
adódik hozzá a következő, a második
tétel három hangra, a harmadik négyre
szorítkozik és így tovább, míg
végül létre nem jön a tizenkét fokú
„zenei világmindenség Ligeti-féle
változata” (Dalos Anna).
Ez a tiszta, logikus strukturális
építkezés azonban meglehetősen
szerencsétlen megoldásra sarkallja Bozsikot, ami nem
attól lesz szerencsétlen, hogy ne lehetne némi
fekete humorral vegyes burleszket vagy bohócériát
beleképzelni Ligeti művébe (mindent lehet, ha
hiteles), hanem attól, hogy rettentően avíttasak
és primitívek a felvázolt helyzetkomikumok és
karakterek. Billentyűkön kopogó női spiccek,
bokszmérkőzést vívó „hangjegyek”,
sután pattogó maszkos fekete ruhás szerzetek,
kajánul vigyorgó vak férfi, cilinderes sötét
alak, aki szűzies koszorúslánykákat
hajkurász, hatalmas hangvillával csetlő-botló
Vati Tamás, továbbá clownpárosuk
Bozsikkal, amit ezerszer ellőttek már. Lehet, hogy másnak
meggyőzőek, nekem egyáltalán nem nevetségesek
és izgalmasak, inkább közönséget
lenézően bugyuták ezek az egydimenziós
figurák és a köréjük fércelt
minitörténetek a sok mórikálással és
idétlenkedéssel – nem is igen hallani (ki) Ligeti
művét mögülük, akkora a felhajtás.
A Bozsik Yvette Társulat estjén ezúttal egy
zeneszerzőnek sem volt szerencséje. Kodályt magára
hagyták, Ligetit bulvárosították. Nem is
tudom, melyikük járt rosszabbul.
