„ Kiteszem a kérdőjeleket”

Szentgyörgyi Rita @ HVG
2010. november

 

Frenák Pállal stílusokról, határokról, hatásokról

Kakukktojásnak érzi magát. Kétlaki különcnek Párizs- Budapest vonzásában. A szimbólumok nyelvét beszéli a testi- lelki- szellemi lüktetés „szorító” szabadságában. Táncosait a legszélsőségesebb kalandokba űzi. Frenák Pál, a kortárs tánc radikális megújítója manapság mozis hatásokban tágítja az inspiráció határait. k.Rush címmel nemzedékeket találkoztat legújabb alkotásában, aminek decemberben lesz a premierje a Trafóban.

Hogyan született meg az új előadásod ötlete, amivel kiléptél a saját együttesed, a Frenák Pál Társulat kereteiből?

FP: Nagyon féltem tőle. Nem könnyű állapot, hogy behozol egy Kossuth- díjas hetven éves balett művészt, Uhrik Dórát, vagy olyan nagy öregjeit a táncnak, mint Lőrinc Katit, Lovas Pált. A fiataloktól a hetvenesekig terjed a paletta.

Generációs párbeszédre, átjárásra törekszel?

FP: Arra épül a darab, hogy különböző generációk úton vannak, és hogyan tudják reagálni ugyanarra a témára illetve hogyan tudnak részt venni benne. A tematikus alapja ennek az előadásnak a cinéma coréographique, azaz a koreografált mozi. Új ötlet volt a részemről, hogy mi van, ha egy előadást úgy dolgozunk fel, mint ha filmet vetítenénk. Végigpásztázzuk az inspirációkat a húszas évektől a máig. Nagy hatással vannak rám David Lynch filmjei, a bennük megjelenő száguldás. A szcenográfiában az autóval építkezünk: egy amerikai lehajtható tetejű Cadillackel. Az autó egy befogadó, mozgó tér, az utakat pedig videó vetítések jelenítik meg. A Thelma és Louise-tól kezdve a Született gyilkosokon át Tati A postások iskolájáig egészen Hitchcockig minden egy színtéren jelenik meg.

Az eddigi munkásságodban a tér, a szcenika, a műtárgyként kezelt emberi test volt a meghatározó. Most másfelé nyitottál?

FP: Remélem egy még erősebb szcenikai hatást alakítok ki a végtelen érzetére komponálva.

A térkomponáláshoz, az építészethez is nagyon erősen kötődsz.

FP: Az utóbbi időben nagyon meghatározta a szcenográfiámat Zumthor, aki egy gyógyvíz fürdőt épített ki a svájci hegyekben, Valsban. A betonokat egyenes hasításokkal vágta ki oly módon, hogy az kinyit egy bizonyos mélységet. Van egy nagyon futurista érzésed, ami pszichésen belevisz a végtelenbe. Olyan erős inspirációt kaptam, hogy egy darabot akarok csinálni róla. Egyelőre még nincs meg hozzá az anyagi hátterem. E mellett évek óta szeretnék vízzel dolgozni, ami az anyaság, az eredet vízióját kelti bennem.

Mennyire figyeled a kortárs trendeket a mai táncban?

FP: Annyit nem látok, hogy tudjam milyen trendek uralkodnak. Manapság divat a kreatív munkát úgymond szocializálni, túlságosan boncolgatni. Néha úgy érzem, hogy egy előadás utáni beszélgetés elveszi néha a darab lelkét. Az a tendencia, hogy mindenáron, mindenkivel mindent meg akarnak értetni. Azt látom, hogy egyre jobban be van szorítva a kreativitás a formanyelvekbe.

Másként szólva skatulyázunk?

FP: Igen. Engem is elkezdtek beszorítani. És ha engedtem volna, bizonyára nagyobb sikereim lennének intézményesen.

Téged hová akartak besorolni?

FP: Amolyan hontalan vagyok. Nem fogad be a feltörő kortárs művészet, sem a bejáratott kortárs és a klasszikus művészet. Valószínűleg azért, mert nagyon keményen letettem egy hiteles jelrendszert és gondolkodási módot. Hála Istennek van egy ember mellettem, a feleségem, aki mindig rákoppint a fejemre mondván: ”Ne sírj, még mindig alkothatsz.” Thomas Erdős, a Théatre de la Ville egykori igazgatója azt mondta nekem. „ Annyira más vagy, hogy vagy túl korán születtél ide, vagy túl későn. „

Szerinted mennyiben tér el a kortárs tánc megítélése Magyarországon és külföldön?

FP: Kezd összeérni. Ugyanolyan nagy sznobizmus kezd eluralkodni és ugyanúgy kezdik elnyomni a szabad szellemiséget. Franciaországban olyan négy éve indult el, hogy nem vagyok francia. Magyarországon már húsz éve nem tartanak magyarnak. Nyílván, ha megkapnám a Kossuth- díjat idehaza vagy a francia Becsületrendet, már nem mernének megkérdőjelezni.

Az eredeti kérdésnél maradva, milyennek látod a kortárs magyar tánc helyzetét?

FP: A kreatív erők kicsit elcsúsznak. Nem a megélt valóságból, nem az őrlődésükből, nem őszintén, alkotnak a magyar koreográfusok, hanem valami narratív, racionális dologból próbálnak megfogalmazni valamit, amit mindenki bevesz. Sok esetben azt látom, hogy a tartalom nem fedi a formát, hogy valamit mindig próbálunk elsumákolni. Amíg ez van, addig nem lesz kitörő újhullám. Úgy gondolom, hogy a konfliktus, ami a második világháború és ’56 hagyatéka, a szenvedés öröksége megszültek bizonyos dolgokat. Most ezzel a nagy jóléttel, szabadsággal nem tudunk mit kezdeni. Nincs összefogás, szolidaritás a művész szakmán belül sem.

Neked mégsem lehet okod panaszra. Van egy lelkes közönséged, amelyik tűzön-vízen át követ.

FP: Az a közönség, amelyik erre meg arra az előadásra is eljár, ha rám szokik, nyolcvan százalékban újra megkérdőjelez dolgokat. Ezért már megéri dolgozni. Nem teszek mást ugynis, mint kiteszem a megfelelő helyre a kérdőjeleket. A legnagyobb probléma manapság, hogy senki semmit nem kérdőjelez meg.