Kétpetéjű
Tóth Ágnes Veronika @ Revizor
2009.02.23.
A Twins – Ikrek a 2006-os MIL AN ikerdarabja, és bár
elsőre úgy tűnik, nagyon hasonlít hozzá,
mégis mások az erősségei. Külön
öröm például Major Lászlót
végre az első, valóban neki való szerepben
látni. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Volt egyszer, pár éve egy MIL AN című
szóló, melyet Frenák Pál Újvári
Milán részére készített,
és most itt az Ikrek, az egykori darab
átértelmezése két, nagyon hasonló
alkatú, kivételes táncosra, Várnagy Kristófra
és Major Lászlóra. (Mellesleg a
szólót Várnagy Kristóf is táncolta
Újvári Milán után.) A két darab
számos ponton megegyezik, hasonlóak a díszletek,
a kellékek: a táncosok kezdetben görkorcsolyával
szelik a köröket, megmásszák a magasban lógó,
lélekvesztő-szerű hintát is, felbukkan több
alakmás, egy embernagyságú és egy kisebb
bábu is, végül még az óriási
Ikarosz-szárny is visszaköszön. Viszont a MIL
AN-nak volt egy nagyon zárt struktúrája –
hiszen bejött valaki a színpadra, hátán egy
nehéz teherrel, a bábuval, saját árnyékával,
majd életre-halálra megküzdött vele, győzött,
és így a ránehezedő súlyból
végre szárnyak lettek – az Ikrek sokkal
kevésbé lekerekített, jóval nyitottabb
szerkezetű.
Hiába a számos ismerős motívum, a kontextus
ez alkalommal egészen más. Nagyon megváltoztatja
ugyanis a hangsúlyokat, hogy míg a korábbi
darabban az életnagyságú – és a
szólista arcvonásait tükröző –
bábu volt a táncos alteregója, másik
énje, árnya, furcsa, képzeletbeli ikertestvére,
most a bábu háttérbe szorul, és a két
táncos kerül ugyanabba a szimbiózisra emlékeztető
viszonyba: egy képzeletbeli reláció helyett
ezúttal nagyon szoros hús-vér kapcsolat
bontakozik ki előttünk.
Újvári Milán abban volt nagyszerű, hogy
képes volt folyamatos dialógusban maradni egy élettelen
bábbal, míg Várnagy Kristóf és
Major László annak az érzékeltetésében
kivételes, hogy egy olyan közeli kapcsolatot mutatnak
meg, melyben a test- és énhatárok szinte nem is
különülnek el igazán. Mert nagyon nem mindegy,
hogy a több méter magasban, vészesen himbálózó
hintáról egy életre kelt fantáziakép
próbálja lelökni a táncost, vagy két
hús-vér szereplő, két testvér ugrik
egymásnak a magasban, szilaj élet-halál harcban.
A két alak között valami egészen furcsa
küzdelem folyik, egyszer annyira együtt vannak, mintha csak
tükörképei lennének egymásnak, nem
tudni, ki utánoz kit, máskor vadul, játékosan
egymásnak ugranak, mint a marakodó kölyökkutyák,
de olykor tényleg élesben megy minden, mintha valóban
el akarnák pusztítani egymást.
A hasonló testfelépítésű, fehérre
festett arcú Várnagy Kristóf és Major
László valóban képesek azt az illúziót
kelteni, hogy testvérek. Érdemes rá felfigyelni,
hogy Majoros László tehetsége érvényesülni
tud rutinosabb társa mellett (egyébként már
réges-régen előre kellett volna tolni őt a
színpadon, a Közép-Európa Táncszínházban
kicsit háttérbe szorult).
Kiegyensúlyozottak az erőviszonyok: másként
nem is működne ez a helyzet, két pimaszul fiatal, de
rendkívül kvalitásos táncos párharcának
lehetünk tanúi a Twinsben. Így aztán
nem meglepő, a bábu szerepe jócskán
elvékonyodik, és többszöri felbukkanása
(egyszer életnagyságú bábként,
máskor egy kisebb verzióban) inkább csak
cizellálja az előadást. Ugyanígy a szárny
felbukkanása sem hoz feloldást a darab végén;
artisztikus, látványos, de mégis funkciótlan,
ittragadt kellék csupán, hiszen egy rögeszmét
le lehet győzni, de egy testvért nem.
