Két
ember beszélget

Tóth Ágnes Veronika @ Revizor

2010.02.02.

Ritkán jelenik meg ennyire igényes
és ilyen értő szeretettel íródott
könyv egy kortárs koreográfus pályájáról.
Nagy öröm Péter Márta Frenak című
könyve, melyben egy rendkívül eredeti alkotó
pályaképe kerekedik ki a koreográfus és a
szerző évek óta tartó párbeszédéből.
TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

1999-ben az évek óta
Franciaországban élő és alkotó
koreográfus és táncos, Frenák
Pál hazatért, és
társulatát magyar táncosokkal kibővítve
újjáalapította Magyarországon. Frenák
attól kezdve, hogy 1998-ban berobbant a nemzetközi
élvonalba (majd a Petőfi Csarnokba és a Trafóba)
a Vadócokkal
(Savages),
megkerülhetetlenül eredeti és markáns
szereplőjévé vált a tánc szcénának.
A társulat tíz éves jubileumára megjelent
kétnyelvű (magyarul és angolul olvasható)
könyv – Péter
Márta tollából –
méltó tanúja, felidézője, őrzője
a kivételes pályának.

A kötet Varga
Mátyás bevezető
verssoraival indul, a soha.vagy című,
megrendítő fájdalmú sorokkal, melyek
pontosan beletalálnak a frenáki univerzum örvényébe:
„szakadjon át a fal, ahol
az egyiknek mindig jobban…”.
Az első reakcióm, bevallom, az volt, hogy mindez túlontúl
személyes. Aztán megértettem, hogy nem, ez
egyszerűen csak egy nagyon jó szöveg, és
nyilván én hárítom az érzelmességnek,
őszinteségnek ezt a fokát, feltehetően
pontosan azért, mert a sorok egy végletes létállapotról
adnak hírt, amit én intellektualizálás
vagy irónia nélkül nem bírnék
elviselni. Jó kis tükör, rögtön az
elején.

A könyv három részből áll:
egy interjúból, egy a művekről szóló
esszéfüzérből, végül a társulat
életét dokumentáló adatbankból. A
semmi közepén címet
viselő interjúban Péter Márta őszinte,
szenvedélyes érdeklődéssel kutatja Frenák
művészetének gyökereit. A két ember
közti érzékeny rezonancia sugárzik az egész
beszélgetésből. Szerencsére nem csak a
sajtóban már többször érintett
életrajzi témákban merülnek el – mint
például a siketnéma szülők gyerekeként
megélt gyerekkor, a nevelőintézet borzalmai vagy a
korai párizsi évek hatása –, hanem magával
az alkotás folyamatával kapcsolatos dilemmákat
is kivesézik.

Kritikákban gyakran felmerül, hogy
Frenák Pál művei autobiografikusak, hogy önnön
fájdalmából, gyerekkori kitaszítottságából
építkezik. Ez igaz is meg nem is, mert abban a
pillanatban, hogy egy alkotó tudatos bátorsággal
elkezdi használni, átszűrni magán
élményanyagát, tapasztalatait, benyomásait,
megszűnik a munkák vallomás jellege: innentől
mindez már ars poetica, modus operandi, hiszen az alkotás
skizofrén dolog, minden felmutatás egyben távolodás
is az adott élményanyagtól. Ebben az interjúban
végre szó esik erről, mivel Péter Márta
már az első mondatával rákérdez erre
a tudatos eltolásra. Frenák Pál válasza:
„…a fájdalom mélyen
átjárt, megtanultam vele élni. És
alkotóként élek is belőle. Ugyanakkor
bizonyos távolságból visszaolvasva a darabot,
olyan érzésem támad, hogy nem én írtam.
Nem én csináltam. Tehát kiérzek belőle
valami fájdalmat, de azt már nem sajátként
élem meg, az már nem az enyém. Én semmivé
válok. Péter Márta: Akkor
a személyesség már megtestesült a műben.
Frenák Pál: És
így eltávolodik, kitágul, szublimálódik.”

A
kínzó élményanyag felhasználható
nyersanyag is egyben. Ennek felismerése Frenáknál
tehát tudatos, de az azt követő folyamat, az
alkotásban való „elveszés”, önátadás
már intuitív, asszociatív, ösztönös
jellegű. „Talán
furcsa, de ki kell mondanom, ha racionális aggyal,
kiszámítható léptékkel alkotnék,
akkor a táncosaim valószínűleg udvarias,
kedves lények lennének, akik bizonyos konvenciók
szerint megalkotnák önmagukat is a színpadon, a
közönség pedig elaludna. Így hát
elindítok valamit, aztán én is elveszek benne.
Mintha átmenetileg valóban útvesztőbe
kerülnék. Hogy mindezt mi irányítja? A
művész szinte olyan, mint egy állat: a fülei
állandóan mozognak, folyvást ide-oda fordul,
készen az impulzusokra, készen arra, hogy rámozduljon
a dologra!”

Ennek a hosszú, bensőséges
és szakmailag rendkívül érdekes
beszélgetésnek biztosan ott a helye a Frenák
Pállal készült három legizgalmasabb interjú
között (a másik kettő: Halász Tamásé
- amely a 2001. áprilisi Beszélőben jelent
meg és itt olvasható
- és Varga Mátyásé a Pannonhalmi
Szemle 2003. XI./2. „Tánc” számában).

Nagyon
erős a képanyag a kötetben, a fotók és
a szöveg aránya megközelítőleg 50-50%,
ami szinte példa nélküli ebben a műfajban,
ráadásul a fotók nem illusztrációként,
nem a szövegnek alárendelve szerepelnek, hanem valóban
autonóm módon. Nem ritkák az egész
oldalas, sőt két oldalt elfoglaló képanyagok,
és az is előfordul, hogy maga a szöveg is a képre
íródik rá. Jó döntés, hogy a
vizualitás ennyire hangsúlyos szerepet kap a könyvben,
mert a fotók képesek megragadni a Frenák-darabok
kivételes érzékiségét. A
kötetben Kádár
Kata, Kirschner Anna, Koncz Zsuzsa, Kővágó Nagy
Imre, Lékó Tamás, Nehéz Andrea, Peti
Péter, Puskel Zsolt, Szabó Dorottya, Sándor
Kata és Szögi
László gyönyörű
képei szerepelnek, bár a fotók beazonosítása
érdekében nagyon jó lett volna egy pontos
adatokkal ellátott képjegyzék is. Frenák
Pál koreográfiái különben igazi
vizuális sokknak számítanak, nem véletlen,
hogy káprázatos képek születtek az
előadásokról, a táncosok teste és
arca pedig rendkívül kommunikatív, sugárzóan
beszédes. Exkluzív csemege, hogy a pazar előadásfotók
mellett számos olyan, eddig publikálatlan kép is
szerepel a könyvben – az interjú mellé
szerkesztve –, mely személyes jellegű, és
Frenák Pál korai korszakából származik.

A könyv második részében
az egyes előadásokhoz kapcsolódó lírai,
szubjektív esszék sorakoznak, melyek autonóm
módon is olvashatók, de egymás után is
illeszthetők. Péter Márta filozofikus stílusa
gyönyörű, de egyáltalán nem könnyen
emészthető: nem adják könnyen magukat a
szövegek, sokat kell gondolkodni rajtuk, vissza-vissza kell
térni hozzájuk, (a december eleji kötetbemutató
közönségtalálkozón egyébként
kiderült, hogy maga szerző is ilyen módon,
vissza-visszatérve csiszolgatta a szövegeket). „…ha
a művet, jelesül a táncművet nem csupán
valami készre csiszolt, lezárt jelenségként
fogadom (észlelem), be kell lépnem terébe,
szellemi valóságába is…”
– állítja Péter Márta, a
bevezetésben pontosan kijelölve a saját
nézőpontját. „Kipróbált,
elfogadott fogalmakkal eléggé korrekten és
sokféle módon meg lehet rajzolni a színpadi
élményt. Mégis, ami most lehetséges, sőt,
kötelező, egy bizonytalanabb útra indulni, persze,
befelé…” A szerző
befelé igyekszik hát, vagyis nem azt az utat választja,
hogy kívülről ránézzen egy-egy darabra
és analizálja, hanem azt, hogy empatikusan, intuitív
módon belemerüljön, és ebből a
helyzetből elemezze. Az esztétikai és lelki
azonosulásnak ez a foka azt eredményezi, hogy
olvasáskor szinte a szerző hangoltságával
éljük újra a koreográfiákat: meg
kell tanulnunk Frenákul, és meg kell tanulnunk Péter
Mártául, hiszen az alkotó ebben az esetben
elválaszthatatlan a nézőtől (azaz a
szerzőtől), az olvasó pedig a bevonódott
néző, a szerző szemével lát. Péter
Márta – bár rendre konstatálja a
koreográfus tudatosan eltartó mozdulatát –,
 a koreográfiákat mindig a személyiség
felől magyarázza, a szinte autisztikus magányélmény,
az egzisztenciális szorongás, a kiszolgáltatottság,
a fájdalom felől. Rendkívül erős
vizualizációs erővel bírnak ezek a
szövegek, olvasás közben szinte újra
„végigmozizhatjuk” az előadásokat –
a szeretettel, megértéssel szemlélődő
szerző szemüvegén át.

Ez az érzékeny
esszéfüzér különben szinte komplementer
viszonyba állítható Mestyán Ádám
szintén nagyszerű Frenák tanulmányával
(A kegyetlen tánc,
Színház 2007/9, itt olvasható
- a szerk),
olyannyira, hogy kifejezetten izgalmas a kettőt párhuzamosan
olvasni. Péter Márta mélyen személyes,
filozofikus, (ön)elemző táncesszéi és
Mestyán Ádám analitikus szemléletű,
informatív, objektivitásra törekvő
tanulmánya, mely Artaud felől közelít Frenák
munkáihoz, egymástól távoli, de a maguk
nemében egyaránt pontos lenyomatai egy rendkívüli
koreográfusi oeuvre-nek, és egyaránt izgalmas,
érvényes lehetőségei a táncesztétikának.

A
könyv harmadik része egy adatbank, rövid Frenák
életrajzzal, turnéhelyszínekkel, a táncosok,
munkatársak, és a társulat életében
közreműködők felsorolásával. Itt, a
legvégén sajnos akadnak hibák (meglátszik,
hogy az író-szerkesztő nem kapott
olvasószerkesztői segítséget): a társulat
életében megforduló több tucat táncos
közül Raphaël Kaney, Dimitri Kruis, Stefanie Batten
Bland és Püski Klára neve is hiányzik, a
menedzsmentben közreműködő személyek
listájáról pedig Princz András és
Halász Tamás neve maradt le: ez a pontatlanság
nem elegáns. Jó lett volna a fontosabb fellépések,
fesztiválok, turnék kicsit precízebb
dokumentálása is, bár a Balitól Kyotóig,
Tel-Avivtól Firenzéig, Rigától Torontóig
húzódó lista így is lenyűgöző,
és a több kontinenst behálózó
fellépéssorozat csak nyilvánvalóvá
teszi, ami eddig is tény volt, hogy Frenák Pál
rengeteget tett azért, hogy a magyar kortárs tánc
nemzetközi szinten is jegyezve legyen.

Péter Márta
korszakalkotó és rendkívül inspiratív
művészt mutat be ragyogó könyvében, és
munkájával komoly mértékben járul
hozzá, hogy a közönség és a szakma is
egy lépéssel közelebb merjen lépni Frenák
Pál lenyűgöző, sokkoló, eredeti és
önmagunkkal szemben is őszinteségre kényszerítő
világához. 

Vö. Molnár
Gál Péter: Frenák jelei

Szerző: Tóth
Ágnes Veronika

Szerző:  Péter Márta, 
Cím:  Frenak,  Kiadás helye és
éve:  Budapest, 2009,  Kiadó:  Kortárs
Táncért és Jelelő Színházért
Alapítvány,  Terjedelem:  208 oldal, 
Ár:  4990 Ft

Forrás:
https://revizoronline.com/hu/cikk/2056/peter-marta-frenak/?label_id=551&first=0