Káprázat
Tóth Ágnes Veronika @ Revizor
2008.01.21.
Csirkefej, gázálarc,
kényszerzubbony, piros festék: az Apokalipszis
kelléktára Frenák-módra. Az
Apokalipszis-Frisson lenyűgöző, kegyetlen előadás,
erős és emlékezetes. TÓTH ÁGNES
VERONIKA KRITIKÁJA.
Megnyugtató, hogy vannak koreográfusok, akikben bízni
lehet. Frenák Pál egyértelműen
közéjük tartozik, és a jelenleg új
szereposztásban játszott Apokalipszis-Frisson csak
megerősíti ezt a tapasztalatot. Frenákban az a
nagyszerű, hogy amellett, hogy nagy odafigyeléssel
válogatja meg táncosait, mindig helyzetbe is hozza
őket, és sokszor úgy tűnik, sokkal
alaposabban ismeri képességeiket, mint ők maguk.
Ha áttekintjük, kik fordultak meg a Frenák
Pál Társulatban az évek folyamán,
és milyen feladatokat kaptak, nyilvánvaló, hogy
mindannyian pályájuk nagyon fontos szakaszát
töltötték ebben a csapatban.
Az Apokalipszis-Frisson négyeséből
ketten – Nelson Reguera és Kolozsi
Viktória – már táncolták ezt a
szerepet, míg ketten – Lisa Kostur és Várnagy
Kristóf – újak ebben a darabban. (Mellesleg
Kolozsi Viktóriát és Várnagy Kristófot
nagyon jó újra méltó helyén látni.
A Co.ffein elhibázott Mi legyen? című
bemutatója után pár nappal a két táncos
újra olyan, mint általában: ragyogó.)
Kiss Péter és Emmanuel
Piret díszlete minimalista, de
hatásos. Egy aszimmetrikusan elcsúsztatott, lapos
emelvényen zajlik az előadás, melyen folyamatosan
videó fut: kezdésként habkönnyű
bárányfelhők lepik el a képet. Kolozsi
Viktória párhuzamos gumiszalagokkal lekötözve,
csapdába esett angyalként hánykolódik a
virtuális felhők között. Vergődése
elektrosokkot idéz: a követhetetlen tempójú,
hirtelen mozdulatok erőszakos szépsége megadja az
előadás alaphangját. A Frisson agresszív
és heves mozgásvilága leginkább
a Káoszéra
hasonlít: ugyanaz a szinte elektromos feszültségű,
kiszámíthatatlannak tűnő, nyers érzékiségű
világ bukkan fel, csak még őrültebb
változatban. Fabrice Planquette
elektronikus zajzenéje
intenzitásában hasonló erejű a
koreográfiához: sercegő kisülések,
kaotikus zörejek kavarognak, kifogástalanul passzolva a
mozdulatok váratlan, villanásszerű jellegéhez.
Kíméletlen, vad és vibráló a
muzsika és a koreográfia egyaránt.
Persze, a zenét és a mozgást
uraló véletlenszerűség csak látszat,
az egymásnak csapódó testek a precízen
kiszámított végjáték elemei:
sorsszerűek, de soha nem esetlegesek, még ha olykor annak
is tűnnek. A koreográfiát az egyensúlyvesztés,
elbillenés, aszimmetria, szétesettség érzése
uralja. Megesik, hogy valaki mellékszereplőként,
akár háttal, mozdulatlanul bent marad a színpadon,
mintha a fotó képkivágását
eltévesztette volna készítője, de az is
tipikus, hogy éppen egy-egy fókuszba állított
test marad hiányos. Nelson Reguera szólója
például lényegében az emelvény
mögött zajlik, a világítás (Marton
Jánosfényterve) pedig szinte
autonóm, önállósodó testrészekre
szabdalja figuráját. Ezen a módon egy-egy hát,
kar vagy grimasz is önálló életre kelhet,
egy gerincoszlop rándulásai is figyelmet követelnek.
A koreográfus a testről a test igazi
nyelvén szól, nem filozofál, nem mesél,
hanem felmutat, gondolkodása dominánsan érzéki
és képi jellegű. Nagyon szűk az a sáv,
melyben a valóban zabolázatlan és
kategorizálhatalan jelenségek-érzések
rejlenek, de mintha Frenákot kizárólag ez a „vad
zóna”, ez a verbalitáson kívül eső
halmaz foglalkoztatná. A Frisson minden zaklatott szólója
és acsarkodó, egymásnak eső, animális
kettőse ebből a zavaros, ősi övezetből ad
hírt. (Bár a fogalmat a feminista irodalomkritikától
kölcsönöztem, itt általánosítva
használom, mivel meggyőződésem, hogy minden
lény életében, legyen akár férfi,
akár nő, vannak nyelvileg nem strukturált
vakfoltok.)
Az előadás első fele szinte
eszköztelen, tiszta tánc, így aztán később,
amikor egy-egy látványos kellék előkerül,
még hatásosabb: Nelson Reguera és Várnagy
Kristóf fémcsövekben folytatódó
gázálarcban feszül egymásnak, mely
gigantikus köldökzsinórként, fojtogatón
tekeredik rájuk. Kolozsi Viktória színes parókás
dominája láncra veri a két marakodó
lényt, de ez csak pillanatnyi helyzeti előny: mutatós,
kikeményített, hófehér kényszerzubbony
vár rá is. Lisa Kostur és Várnagy Kristóf
erotikusnak induló kettőse egy pillanat alatt vált
át féktelen agresszióba: a fiú hajánál
fogva rángatja a kifeszülő, tehetetlenül
meg-megránduló női testet. De nemcsak a kettősök
ilyen erőszakosak, a magányos helyzetek ugyanezt a
reménytelen, kirobbanó negatív energiát
közvetítik, Lisa Kostur a záróképben
egy vödörnyi festékkel csapkodja össze a
színpadot, saját magát használva
ecsetként, csurgó hajával festve vörösre
mindent.
Grandiózus világvége-vízió
Frenáké, aki direkt biblikus utalások nélkül
is komfortos káoszt teremt. És persze tisztelnivaló
a káoszbrigád profizmusa is: Nelson Reguera derűje
és lazasága, Várnagy Kristóf flegma,
vonzó szenvtelensége, Kolozsi Viktória
dominajátszmája és Lisa Kostur vérfürdőből
kiragyogó, átható tekintete emlékezetes
marad.
