KáOsz a Trafóban– az idegek feszülése

 

Trafó

2002. 09. 17.

 

Beszélgetés Frenák Pállal a Trafó Kortárs Művészetek Házában

Mennyiben más KáOsz-Carmen előadásuk az eredeti történethez képest?

FP: A Carmen volt az első olyan kompozícióm, amelynél konkrét témából indultam ki. Ismerve magam, ugyanakkor az első pillanatban biztos voltam abban, hogy valamilyen fokon fel fogom rúgni a klasszikus szabályokat. Most is az általános emberi viszonyok, érzések érdekeltek. Eszmeileg is olyan térbe helyeztük a történetet, ahol teljesen szabadok lehetünk.

Legszabadabbak a mai arénában, a boksz-ringben lehetnek?

FP: A közönségnek az lehet az érzése, hogy a hatvanas évek valamelyik lerobbant sportcsarnokában van, miközben a klasszikus színházi teret boksz-ringgel és az azt körülvevő kávézóasztalokkal rúgtuk fel, ahol a nézők szinte beleolvadnak az akcióba. Ülnek körben, bokszmeccset néznek, és közben olyan helyzetbe vonjuk be őket és magunkat, amely még nekünk is meglepő. Egy táncos általában nem szokott ahhoz, hogy egy időben néznek rá elölről, oldalról és hátulról. A helyszín brutális és nyers, ez az aréna a reális küzdelmek tere.

Ahol az egyik sarokban ott áll egy nőgyógyászati orvosi vizsgálószék...

FP: A darab egy nõ belső gyötrődéseit, identitását, kapcsolatait, szeszélyeit kutatja. Viszont a kávéházi kisasztalok intimebb, lazább hangulatot idéznek inkább, hogy adjanak valami kontrasztot a kemény boksz-ringgel szemben.

Minden koreográfiájában kísérletezik azzal, hogy előcsalogassa a férfiakban megbúvó nőt. Az új koreográfiában még hangsúlyosabban teszi ezt, mint az eddigi előadásokban. Az őstörténet miatt?

FP: Igen, de nem azt kívánom férfi táncosoktól, hogy nõt táncoljanak el, hanem hogy hasonuljanak, belebújjanak a nõk bõrébe, kipróbálják, milyen is a másik nem. Szerepváltások ezek. Ebben az elõadásban azért, hogy a férfi szereplõk a másság helyzetébe kerüljenek.

Mi a végzetük - a nőknek és férfiaknak egyaránt?

FP: Valami sürgősségérzés dolgozik bennük, hogy mindennek azonnal meg kell történnie velük. Ezért vannak ezek a mindig nagyon agresszív légkörû multiplikáló kapcsolataik.

Hidegek és nyersek a kapcsolatok az előadásban, még a látszatát is kerülik a szépelgésnek. Mégsem borzaszt el semmi teljesen, mégis elegánsak a mozdulatok.

FP: Azt, hogy hidegek-e, nem tudom, de az kifejezett szándékom volt, hogy radikálisak legyenek, hogy felszínre hozzuk a mozgás nyers elemeit. Odáig menően, hogy megelevenedjen az, milyen lüktetést, frusztrációt vált ki a testekből, ha valaki bejön és odacsap egy másik embert a földhöz. Másrészt visszanyúlunk a nyers fizikai vagy pszichikai állapothoz. Olyan anyagokhoz, amelyek jelentését saját magunk sem ismerjük teljesen, de bizonyos káosz-szerű szituációkban képesek vagyunk kihozni magunkból.  Nagyon jól ismerjük azt a helyzetet, amikor valaki hirtelen indulatból összeugrik valakivel, és utána tettét akár megbánja, akár nem, ha odafigyel rá és analizálja, építeni tud belőle.

Nagy jellemboncoló minden koreográfiájában, de itt villannak fel a legrövidebb időre, szinte pillanatokra a jellemek. Bármely viszony kialakulása, érzelem kibontakozása csak másodpercekig tart, aztán eltaszítják egymást a testek.

FP: Benne van ebben az a káoszrendszer, amelyben élünk, ugyanakkor mindent teljesen a fantáziára hagytam: a lehetőségek minden irányból induló és minden irányba érkező variációit dolgoztuk fel. Mégiscsak ez a küzdelem tere, ahol érzések milliónyi lehetősége villan fel. Kétpercenként születnek újra és változnak a színészek. Pontosan azt a skizofrén állapotot keltik, amikor már nem tudni, hány karakter született is meg.  Néha én sem tudom pontosan, hogyan fog a végén összeállni az este. Ez egy vízió, egy kivetítés. A KáOsz címet nem véletlenül választottam. 

Szerintem meg az individualizmus egyik nagy előadása.

FP: Ugyanakkor igen, pontosan ezek az individualista megnyilvánulások a legemlékezetesebbek. Kialakulnak közös képek, ahol akár kilencen egyszerre, közösen cigiznek. Amikor látom ezt a képet, nekem megáll az idő. Nagyon agresszív jelenetek épülnek az előadásban egymásból–egymásra. És amikor az ember szinte már felőrlődik, akkor érkeznek ezek a hirtelen megállított pillanatok. Minden pontosan azért történik, hogy belezuhanjunk az űrbe, a semmibe. Oda, ahol már csak azt lehetne érezni, hogy itt vagyok, nem kell semmit megmagyaráznom, egyszerűen önmagamat kell éreznem, ahogy vagyok. Hogy vagyok a térben.

Karakteresek a színészei és táncosai. A megjelenésük, a figurájuk, a mozgásuk nagyon egyéni.

FP: Számomra ez az egyik legfontosabb dolog. Valamilyen fokon ezekből az egyéniségekből építkezem. Őket vonom be egyfajta egységbe, s amikor megértették ennek az egységnek a lényegét, akkor még mélyebbre tudnak menni saját egyéniségük kifejlesztésében. A koreográfiáimban benne vannak az õ kételyeik, kétségeik, bizalmuk, büszkeségük. Számítok arra, hogy ahogy õk megélnek dolgokat, ahogy õk gondolkodnak, az beledolgozódik egyfajta egységbe. A darab mag viszont a nézők agyában alakul ki.

A tavaszi performance-ban Király Tamás ruhakölteményei nagy hangsúllyal voltak jelen, sok mindent meg is határoztak. Az új koreográfiában csak arra az erőre támaszkodik, amit az adott testek pulzálnak ki magukból. Az előadás ezzel mindenképpen nyersebb, talán vadabb lett. Ezt akarta?

FP: Egyrészt, mint már említettem, szeretek visszanyúlni az anyagok eredeti, nyers állapotához. Király Tamás munkáit, ezeket a kreatív ruhákat is nagyon szeretem, de éppen a nyers állapottól vitték el a darabot. Másrészt sem az időbeli, sem az anyagi, sem a táncos bázis nem teszi lehetővé, hogy úgy tudjam beépíteni őket a darabba, ahogy szeretném: flash-szerű megjelenéssel. Nyolc ruha jelenne meg és tűnne el nyolc modellen - szembetalálva magát a nyolc szereplővel. Mivel erre nem volt módom, úgy gondoltam, egyszerű dolgokkal pontosabban tudom megfogalmazni pont ezt a nyers állapotot. A bomlás folyamatát szeretném kifejezni. Ki kell, hogy jöjjön ezekből a nők kiszolgáltatottsága is. 

És miután megtestesül a kiszolgáltatottság millió változata, hangzik el a vörös szoknyás Lucifer-rezonőr záró kérdése: és akkor mi van. Tényleg, és akkor mi van?

FP: Akkor szerintem csönd lesz tíz másodpercig, fél percig, egy percig, ami alatt a közönség igen is el fog gondolkodni. Ami nem jelenti persze azt, hogy levonják a konklúziót: megértettük. Mi magunk, a szereplők is változtatunk előadásról előadásra. Ahogy az egységből kiszakad valami, ahogy az beindítja a következő reakciót, ahogy az akciók egymásba csapódnak, ahogy a következő szétrombolja az előzőt, az már az idegek feszülését generálja. Ilyenkor megjelenik egy összkép, amely során lenyugszanak a dolgok. Ebből aztán megint kikristályosodik egy új érzelem, de ahogy kibontakozna, becsapódik újra valami… Mennyire meg kell küzdenünk mindig azért, hogy ezek a tiszta érzések felszínre kerülhessenek! Alapvető, józan emberi érzésekért ennyit kell küzdenünk? Erre jó ez a nagy fejlődés?