Jelek, repülés, véletlenek...

Lőrinc Katalin @ Népszava
2000. február 26

 

„Ha a tudatalattihoz eljutok, akkor a legbenső lényegig jutok el”

Frenák Pál néhány hónap alatt fogalommá lett Budapest színházi berkeiben. Másfél párizsi évtized után a múlt év februárjában kezdett itthon társulatot építeni, mellyel májusban már be is mutatkozott a Trafó színpadán. Az első mozdulatnyelv, melyet Frenák Pál elsajátított, a siketnéma-jelbeszéd volt. Talán ez a különös koreográfia indította el a táncművészet felé. Azt a kérdést, hogy miért hagyta el az országot a 80-as évek derekán, fölösleges feltenni. De Frenáknak, akit ma sikeres alkotóként ismernek el Párizsban, inkább az alábbi kérdést érdemes neki szegezni:

- Miért jött haza?

FP: Amilyen izgalmas volt Párizs a 80-as években, amikor a kulturális kormányzat óriási támogatást nyújtott a kortárs művészeteknek, annyira érzek most ott egy stagnálást. Mintha Budapesten most kezdődné valami hasonló, no nem azért, mintha olyan bőkezű lenne a támogatás, hanem azért, mert most kezd felszabadulni az a szellemiség, amely a rendszerváltásig palackba volt zárva. Engem az inspirál, és egyáltalán nem azért jöttem haza, merthogy Párizsban már ne menne olyan jól nekem, hiszen továbbra is ott van a társulatom fele. így három-négy francia művészt (táncost, zenészt, tervezőt, mikor kire van szükség) abból a pénzből tudom a magyarországi produkcióért kifizetni, amit a francia kormánytól kapok. Aki pedig a franciák közül nincs benne a darabban, az odahaza tanítást vagy más darabban való részvételt vállal. Az itthoniaknak ezzel szemben jár a havi fizetés egész évben, ebből egy fillér sem jár ä készülő darab költségeire: ezekre külön pályázom, ahol csak lehet.

- Ha ilyen bonyolult ez a francia-magyar felállás, nem lenne egyszerűbb mégis inkább csak az egyik országban alkotni?

FP: Az a baj, hogy sem itthon, sem Párizsban nincs elég pénz egy 14 tagú társulat fenntartására. Valójában persze itthon lenne az igazi, épp amiatt a pezsgő szakmai és társadalmi közeg miatt, amelyről már az előbb beszéltünk. Évi 12 millióból már meg is lehetne csinálni. Nálunk azonban igen egyenetlen a pénzelosztás: amíg egy közepes méretű balettegyüttes díszlete 20 millióba kerül, addig egy kisebb társulat hétmillió forintot kap a teljes évi működésre. így aztán folyton csak marjuk egymást, egyre csak azt lesve, mennyit, kapott a másik, ahelyett, hogy összefognánk az egész művészeti ág megbecsülése érdekében. A támogatásokat megítélő kuratóriumokban igen sok olyan szakember ül, aki maga is alkot, ő is potenciális pályázó, ráadásul sok kurátor el sem jár megnézni a előadásokat.

- Önről hajlamosak azt mondani a kollégák: „miért jött haza, ha jól ment neki, csakhogy itthon még egy éhes szájjal több legyen?”

FP: Én a külföldön szerzett tapasztalataimat és kapcsolataimat a többiek számára is hasznosítani kívánom idehaza. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt hiszem, a darabjaimon is látszik, milyen húzóerő mindaz, amit a franciák képviselnek a kortárs táncban. Nem azért virtuózak, mert jobbak, mint a magyarok, hanem mert nálunk a kortárs művészeti képzésnek több évtizedes erős hagyománya és támogatottsága van, míg nálunk valójában még semmilyen hivatásos képzés nincs ezen a területen.

Azon a jellegzetes francia stíluson, melynek közegében saját táncnyelvezete kialakult, kicsit mégiscsak kívül maradt.

FP: Az, hogy végig meg tudtam őrizni az identitásomat, az ott kezdődik, hogy siketnémák voltak a szüleim, édesapám hétéves koromban meghalt, s hét testvéremmel intézetbe kellett mennünk. Egyszerre tehát kikerültem egy családból több száz gyerek közé, ahol egy kis pontocska voltam A saját tükörképembe kapaszkodtam, szó szerint: éjszakánként kiosontam a folyosóra, ahol volt egy nagy tükör, és az előtt mókáztam, táncoltam saját magamnak. Aztán amikor már nagykamaszként újra hazakerültem, Jeszenszky Endre, a ma már legendás hírű balettmester rábeszélt, járjak az óráira. Csodálta anyámat a különös jelrendszerért, melyen kommunikált s ahogyan boldogulnia kellett. Egyébként én is azért tudtam ezek után villámgyorsan felzárkózni a tánctanítványok között, mert a siket- néma-jelrendszer alkalmazásában a megfigyelőképesség alapvető: aki ezt a nyelvet tudja, igen gyorsan képes ellesni a mozgáskoordinációkat.

- Miért épp Párizsba ment?

FP: A véletlenek sorozata juttatott Párizsba, és segített megtalálni azt a kifejezési formát, amit kerestem. Hiszen először a klasszikus balett területén szerződtettek, s közben elkezdtem járni a legkülönb kortárs stílusokat oktató nagymesterekhez. A véletlen nagy úr a Montreali Baletthez is leszerződtettek volna, de épp akkor lett állapotos a feleségem, nem mentem. Egy musicalben a főszerepre kínáltak szerződést, akkor meg kitörtem a bokám. Szóval: a dolgokat nem tudhatjuk előre. Elkészítek ugyan egy forgatókönyvet, melyet a táncosok elé tárok, de aztán félreteszem: hadd induljanak el a dolgok a maguk útján. Azt gondolom, ha a tudatalattihoz eljutok, akkor a legbenső lényegig jutok el.

-Művei „állandó jelzői” a repülés, a siketnéma-jelbeszéd és a mezítelenség. Van, aki azzal vádolja, hogy ismétel, folyvást visszanyúl ezekhez az eszközökhöz.

FP: Azt hiszem, egyáltalán nem baj, ha egy alkotónak megkülönböztethető jelrendszere, egy társulatnak saját karaktere van. A repülés, vagyis az a kérdés, hogyan lehetne a földtől a megszokottnál sokkal messzebb elrugaszkodni, mindig kísértett. így aztán itthon is bemutatott régebbi darabjaimban a Gördeszkákban és a Vadó- cokban ugyanúgy szerepel a felfüggesztés, mint a legutóbbiban, a Tricks & Tracksban. Itt a táncosok csak testfestéket „viselnek”. Ami a siketnéma jelbeszédet illeti:, úgy érzem, lezárult életemnek az a korszaka, melyben a gyermekkoromat próbáltam feldolgozni.

-Önnek a nagyközönség vagy a szakma véleménye a mérvadóbb?

FP: A művészet nem a művészeknek szól. Pontosabban: hozzájuk éppúgy, mint a nem szakmabeliekhez. Sokat olvasok mostanában egy belga filozófustól, Gilles Deleuze- től, aki kijelentette, hogy ő nem készít külön filozófiát a filozófusnak és nem filozófusoknak... Ettől aztán könnyen olvasható, de szakmailag is hiteles. így próbálom én is elkészíteni a darabjaimat.

-A Budapest Táncszínháznak, február 18-i, Trafó-beli bemutatójára mit tanít be?

FP: A Triplex egy korábbi darabom, amelyet francia táncosom, Pascal Giordano tanítja be és adaptálja a Földi Béla vezette társulat számára.