Article
Review
Frisson
Kutszegi Csaba
Színház
HU

Ítélet
a végítéletről

Kutszegi
Csaba @ Színház
2005. június

A
világ végéről szóló misztikus
jóslatok borzongatják az embert. Egy mondatban így
lehet értelmezni Frenák Pál új
bemutatójának, az Apokalipszis-Frissonnak
a címét. A „frisson” franciául
borzongást, remegést, reszketést jelent. Hogy a
világvége borzalmaitól a halandók
reszketnek, azzal a Jelenések
könyve
óta mindenki
tisztában van. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a
különböző korok művészei hogyan
ábrázolják a szörnyűségeket,
mit tartalmaznak apokaliptikus látomásaik. Frenák
Pál a XXI. században természetesen nem
ugyanattól és nem ugyanúgy borzong, mint például
Hieronymus Bosch a maga idejében.

Apokaliptikus
látomásokat színpadon vagy festővásznon
megjeleníteni csábító, sikerrel
kecsegtető vállalkozás, mert ebben a témában
a szigorú önkontroll korlátjai nélkül,
szabadon szárnyalhatnak az egyéni asszociációk.
Az Apokalipszissel e tekintetben legfeljebb a káoszábrázolások
tudnak konkurálni. A szinte határtalan alkotói
szabadság mellett nehéz még egy olyan okot
találni, amely indokolná a manapság is oly
kedvelt témaválasztást. A múlt évadban
a MU színpadán Boschra utalva Gergye Krisztián
is közkinccsé tette világvégi látomásait.
Bosch esetében teljesen érthető, hogy keresztény,
biblikus eszmekörben vizionált, hiszen csak az állt
rendelkezésére. A mai alkotóknak viszont
számtalan egyéb ürügy és lehetőség
adódhat arra, hogy a halálról és a
pusztulásról egyénien fogalmazzanak. A világvége
boomja manapság amúgy is alászállóban
van, az emberiség túlélte az ezredfordulót,
sőt szeptember 11-ét is.

Frenák
a Fiúk
és a Csajok
utánra nem is Apokalipszist tervezett, hanem a két
előbbi alkotást akarta összegezni egy harmadik
koreográfiában. Szerintem ez készült el
Apokalipszis-Frisson
címen, annak ellenére, hogy a premiert kísérő
információk között nem található
utalás az előző két darabra. De az is lehet,
hogy a koreográfus időközben elvetette a triptichon
ötletét, vagy később fogja elkészíteni
a harmadik opusát. Tulajdonképpen teljesen mindegy,
hogy melyik variáció az igaz, és ebben az
állításban szemernyi cinizmus sincs, mert a
Frenák-alkotások látványban,
mondanivalóban és koreografikusan olyan kifejezőek
és anyagerősek, hogy nyugodtan nélkülözhetik
a magyarázattal szolgáló címadást.
Frenák és a hozzá hasonló alkotók
műveit elég lenne megszámozni, mint a
Köchl-jegyzékben a Mozart-opusokat, és ha
daraboknak a számok mellett címük is maradna, az
csak segítené az eligazodást.

Az
Apokalipszis-Frissonban
két nő és két férfi szerepel. A
koreográfia egyik témája egymás közötti
kapcsolatuk. A másik állandó motívum a
szereplőknek a színpad közepén álló
dobogóhoz fűződő viszonya. A lejtős,
asszimetrikus berendezési tárgy felületén
vetített képek jelennek meg. A táncosok
rendszeresen felugrálnak az emelvényre, gurulnak,
fetrengenek rajta, vagy a szélén araszolnak hernyószerű
mozgással. Az összhatás – főleg az
igényes alaposággal megkomponált dinamikus
mozdulatoknak köszönhetően – impozáns. Az
attraktív mozgáselemek, de az átkötő
lépések is gondosan ki vannak dolgozva, a mozdulatok
nem véletlenszerűen követik egymást, hanem
megszerkesztett, kezdettel és befejezéssel ellátott
mondatszerű egységekbe rendeződnek. Ez a
koreográfiai tudatosság a Csajokban
is megfigyelhető volt, és jobban is érvényesült
benne, mint a Fiúkban,
ezért az előbbit én jóval többre
értékelem. Az Apokalipszis-Frissonért
is maradéktalanul lelkesednék, ha nem kellene törnöm
a fejemet azon, hogy a koreográfiának mi köze van
a Jelenések könyvéhez vagy csak úgy
általában a világvégi látomásokhoz.
Valószínűleg bele kellene törődnöm
abba, hogy a modern táncszínházban nem kell
komolyan venni a darabcímeket, de az a baj, hogy az alkotók
gyakran mégis túl komolyan veszik őket. Ha az
Apokalipszis-Frisson
második félórája hasonló volna az
első harminc percéhez, akkor egységesebb,
értékesebb műalkotás lenne. Az előadás
második felében ugyanis egyre nagyobb szerephez jutnak
az amúgy igen látványos víziók, és
ez háttérbe szorítja a koreográfia
kezdeti mozgáscentrikus jellegét. Hangsúlyoznom
kell, hogy Frenák nem olcsó és üres
látványmegoldásokat alkalmaz, hanem műgonddal
komponál meg minden összetevőt, de kellő
motiváció nélkül is többször
elcsábul a látványos képi vagy éppen
akrobatikus trükkök felé. A közönség
egy része biztosan ezért kedveli.


Engem akkor nyűgöz le a táncszínpadi
látvány attraktivitása, ha tartalmilag és
(vagy) koreográfiailag megalapozott és
telitalálatszerű, vagyis ha azt a benyomást kelti,
hogy más megoldás az előadás megfelelő
pontján szóba sem jöhetne. Ezzel szemben Frenák
apokaliptikus jelenései néha esetlegesek, vagy már
majdnem közhelyesek. Ez utóbbit akkor éreztem,
amikor közismert Bee Gees-slágerre tollpihés
csirkefejű táncosok jelentek meg (poén volt, vagy
utalás Boschra?), de nem tudtam mit kezdeni a kutyasorsba
kényszeríttett gázálarcos meztelen
férfiakkal sem. Hasonló jelenet egyébként
a Fiúkban
is volt. Persze mindez tiszteletben tartható: lehet, Frenáknak
így jelennek meg a végítélet előtti
borzalmak.

Erősen
leegyszerűsítve: az apokalipszisre utaló részletek
kevésbé tetszettek, az attól függetleníthető
emberi kapcsolatrendszerek táncos ábrázolását
viszont végig kiemelkedően sikerültnek láttam.
Főleg a kettősökben, de a szólókban is.
Az emelvény is mint betáncolható tárgy
szerepel jól, az általa nyújtott lehetőségeket
bravúrosan kihasználja a koreográfia, a rajta
látható vetítés viszony legfeljebb
ízléses és néha érdekes, de nem
meghatározó. Az Apokalipszis-Frisson
legjobb jelenetei a férfi-nő kettősök. A fiúk
és a csajok külön-külön tanulmányozása
után Frenák összeeresztette a két nem
képviselőit – ezért is gondolom, hogy az
Apokalipszis-Frisson
a triptichon harmadik darabja. A Fiúkban
megismert esendő, gyenge férfiak nők közelébe
kerülve többször domináns hímként
kezdenek viselkedni. Az Apokalipszis egyik kettőségében
a férfi „fölülről kezeli” a nőt:
majdnem végig a dobogón maradva, a hajánál
fogva rángatja a partnerét. Visszatérő
motívum, hogy a teremtés egyik koronája a
színpad elején nemiségét hangsúlyozza:
kisnadrágját félig lehúzva némi
betekintést enged intim titkaiba, majd férfijelképét
öntudatos büszkeséggel izgatja. A nőket sem
kell félteni. Az egyik hisztérikusan fetreng, anyaszült
meztelenül szólót ad elő az emelvényen,
később boás revüjelmezben díváskodik,
később úgy becsavarodik, hogy kényszerzubbonyt
kell ráadni. Sorstársa tengernyi vért önt
az emelvényre, majd ruháját és önmagát
is tetőtől talpig összekenve úszik, csúszkál
benne az előadás végéig. A három
másik táncos sorba rendeződve, egyforma
revütánccal kíséri a szokatlan, de nem túl
borzasztó látványt.

A
leginkább rettegett borzalmak egyénenként
különbözőek. Van, aki ettől reszket, van,
aki mástól. Természetesen akadnak szép
számmal ikonná vált apokaliptikus
alapszörnyűségeke, amelyek kitűnően
kiegészíhetők a rettegés egyéni
ízléssel megkomponált szimbólumaival. A
pokollá vált emberi kapcsolatokat is joggal ide lehet
sorolni. Az Apokalipszis-Frisson
élvezetes, színvonalas előadás. A
koreográfus világvégről alkotott gondolati
koncepciójával nehéz vitatkozni, mert szíve
joga attól borzangani, amitől akar. De fellebezésnek
van helye: Frenák végítélete nem tűnik
jogerősnek. Lesznek is követői, akik továbbviszik
az ügyet, és színpadon, festő-és
filmvásznon vagy digitális adathordozón újabb
ítéletet mondanak a végítéletről.



Fotók:

  1. Guillaume
    Saunier Martinez az Apokalipszisben

  2. Guillaume
    Saunier Martinez és Nelson Reguera Perez

menu
x
Archive
Archive