InTime
kritika

Bartuc
Gabriella @ Napló online

2010.
05. 30.

„Knocking
On The Heaven’s  Door. Frenák Pál Társulata
Intime című előadásának
zárójelenetében felcsendül Bob Dylan
kultikus dala. Az egyetlen értelmes szöveg, egyébként
többnyire az üzekedő természet eltorzított
hangja bőg és karattyol aláfestésként,
továbbá némi fűrészelés adja
meg a témához a szatirikus alaphangot. A magánytól
való mániás félelemről, a
vágyakozásról, a szerelemről, a valódi
érintkezésre képtelen emberekről szól
a darab, orgazmuscentrikus Cosmopolitan lányokról és
sikerorientált öltönyös fiúkról.
A montázsszerűen megelevenedő történet a
magányból indul, a társas magányban
folytatódik, majd az intimitás magányában
teljesedik ki, hogy végül a testet csillogó sznob
estélyi ruhába bújtatva végképp
elzárja a normális emberi kapcsolatoktól.
Ezüsttel lefújva, bekenve, mint azok a bizonyos
mutatványos szobrok a turisták által látogatott
utcákon, emberünk úgy ül magába
roskadva egy fényűző parti közepén,
miközben „Bob Dylan a mennyország kapuján
kopogtat”. Már vége az előadásnak, de
még mindig ott kucorog a drága design bútordarabon,
a piros kanapé közepén. Körülötte a
padlón letaposott vörös rózsák.
Antologikus érvényű jelenet. Akárcsak a
koreográfia teljes egésze, mely a tehetetlenségtől,
alkoholmámortól partra vetett halakként vonagló
férfiak és a vágytól szétfeszülő
nők töredékes mozdulatsorából
építkezik. Szavakba foglalni a látottakat
reménytelen vállalkozás, mert nagyon banálisan
hangzana. Eltáncolni is legalább ennyire veszélyes,
könnyen giccsbe fordulhatna az egész. Ám Frenáknak
és fantasztikusan kidolgozott testű táncosainak
sikerül megállni a teatralitás és
hatásvadászat közti keskeny mezsgyén.
Minden mozdulatuk végiggondolt, tökéletesen
kivitelezett, egyedi. Észveszejtő látvány.”