Instinct - A magány előadása

Szemán Béla @ Kultusz, 2007. okt 29

„Meztelenül, védtelenül, szemben önmagammal...”

A magyar kortárs tánc legmeghatározóbb, egyben legvitatottabb alakja Frenák Pál koreográfus. A kilencvenes évek elején Franciaországból tért haza, hogy megalapítsa együttesét. Előadásainak hatása hamar érezhető volt az egész szakmában. Merész, nem esztétizáló, ijesztően őszinte és különös technikákat alkalmazó alkotásai nyomán máig ható megújulás indult el a táncszakmában.

Kultusz: November kilencedikétől négy estén át látható a Trafóban új előadásod, Instinct címmel. Mi foglalkozatott, mit szerettél volna megfogalmazni ebben a műben?

Frenák Pál: Ugyan a cím az ösztönökre utal, és leginkább annak kifejezésére törekedtem az első lépésekkor, mégis a végén számomra is az derült ki, hogy valójában a magányról szól a darab. Engem is meglepett, amikor erre rájöttem. A munka alatt erre nem igazán van lehetősége az alkotónak. A két hónapos kemény, napi többórás próbák során hajlamosak vagyunk a részletekben elveszni. Túl közel kerülünk a darabhoz, ami nem engedi, hogy igazán lásd, mit is készítesz. Az ösztönödre van bízva. Tudod, most már a Sziget-bemutató óta eltelt időben volt lehetőségem kicsit felülről ránézni az előadásra. Határozottan látom, hogy az ösztönök működésének közepette mégiscsak a magány az, amely leginkább megmutatkozik ebben a művemben. Igen, ez a magány előadása.

K: Mennyiben lesz ez a korábbi munkáid folytatása? Gondolom, már kialakult az a közönség, amely fogékony a művészetedre, és rendszeresen jár a bemutatóidra.

FP: Némiképp csalódást fog okozni nekik, ha azt a világot várják viszont, ami a KáOsz vagy a Tricks and Tracks darabokat jellemezte. Az Instinctnek nem az állandó lüktetés, virtuozitás, arculvágás a jellemzője. Sokkal bensőbb és csendesebb világa van. Ahogy néztem a Szigeten a bemutatót, éreztem, hogy valami olyat látok, olyannak vagyok a része, amit még én sem igazán ismerek, de biztos vagyok benne, hogy ezen az úton szeretnék továbbmenni. Az előadás feszültsége talán erősebb is, mint az eddigi darabjaimé, habár az a fajta dinamikus energia nincs benne, mai eddig jellemezte őket. Sokkal több ebben a művemben a megállított idő, az immobilitás. Amely nem azt jelenti, hogy nincs történés, de az igazi történés, ami sokkal viharosabb, mint eddig bármikor, valójában belül történik, a táncosban. Ez sokkal drámaibb – legalábbis én úgy érzem -, mint a kifelé igyekvő történés. Gondolatot ébreszt, önvizsgálatra kényszerít, kérdéseket vet fö a sorsomat, sorsunkat illetően. Bevon engem, és remélem, a nézőket is a semmibe, ahol meztelenül, védtelenül találom magam szembe önmagammal. Nem hagy menekülni ettől a szembenézéstől. Egy tiszta létet igyekszik teremteni, nem a gondolatok útján próbál meg célt érni, csak biztosítja a teret, amelyet érzelmileg belakhatsz. Már az első pillanatban, ahogy meglátod azt a végtelennek tűnő, kék teret, melyről a testek lecsúsznak, kapaszkodnak, küzdenek egymással és a térrel, úgy érzed, hogy magába húz, nem ereszt. Benne kell lenned. Talán ez az üzenete, ha nem is direkten. Keresd meg a tiszta teredet, hogy megélhesd önmagad, mindenféle hazugságok, menekülések és kapaszkodók nélkül. Ez a darab nekem egy kicsit maga a titok, a misztérium.

K: Tulajdonképpen minden alkotás valami ilyesmi. Bemenni egy olyan közegbe, térbe, létezésbe, amit nem is igazán ismersz. Sejtéseid lehetnek róla, elképzelésed is, hogy mit akarsz létrehozni, de belehatolva ebbe a világba rájössz, hogy azt a saját törvényei szerint kell megélned. Legalább annyira függ tőle, mint tőled, hogy mi lesz a vége. Ki kell derülnie, ki vagy valójában.

FP: Engem ez a darab behúzott egy ismeretlen térbe, ahol újra meg kellett tanulnom járni. Nem hagyott mást nekem ,csak az ösztöneimet. Az egész alkotás erre hagyatkozott. Most nem az emberi kapcsolatokban fellelhető harcokra koncentráltam. Sokkal inkább az organikus egymásba  kapcsolódásokra. Magad is megláthatod ezt például Kristóf (Várnagy Kristóf, táncművész, Frenák Pál társulatának tagja, és TRA-CE c. Egyszemélyes darabjának előadója – a szerk.) és Nelson (Nelson Reguera kubai táncos-koreográfus, 2005-től Frenák Pál társulatának a tagja – a szerk.) munkájában. Ellentétben a Frisson vagy a KáOsz konfliktusaival, ez inkább organikus összefonódássá válik, mintha már egyek lennének. Ebben is ott van persze a két eltérő személyiség, de ez a duó az, amely leginkább inspirált arra, hogy mindezt megmutassam. Számomra ez az előadás túllép azokon a koreográfiai munkáimon, amiket idáig készítettem, ahol szinte mindig frontálisan ütköztek a táncosok. Ha most is ezt várja a közönség, még az is meglehet, hogy nem lesz annyira sikeres a darab.

Utóbbi munkáid, mint a Menonno, a Tra-ce és a Milán, szerintem már előrevetítették ezt a változást. Úgy érzem, mintha az idevezető út nagyon fontos részei lennének.

FP: Valóban azok. De ezek mind szólóelőadások voltak. Belső kísérletek, kutatások, önvizsgálatok. A mostani egy csoportos munka, még akkor is, ha csak négy fiú és egy lány vesz részt benne. Nagyon érdekes a nő szerepe. Sokan kérdezik, miért így állt össze. Felém a titok és am isztérium mindig a nőből árad. Az a mélység, ahonnan mindannyira érkezünk, nemcsak képletesen, de valóságosan is. Bár egyedül Lisa (Losa Kostur, Párizsban élő amerikai táncosnő, 2002 óta a társulat tagja – a szerk.) képviseli a női nemet ebben az előadásban, ennek ellenére a legintenzívebben itt jelenik meg a nőiség, a női személyiség. Dominálja a darabot, hiába van mellette négy fiú. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy „levettem” az arcukat: maszkokban táncolnak, egy semleges kifejezéstelen arccal, amely lehetőséget ad arra, hogy milliónyi arc szülessen meg. A szemük és a lelkük természetesen látható. Ilyenformán a corporalitás, a testiség sokkal nagyobb kifejezési lehetőséget kap. Ez például egy nagyon érdekes dologra is lehetőséget adott. Egyik táncosomat, Baranyai Balázst, akivel már közel egy éve konfliktusban álltunk, érdekes módon, most hogy nem láttam az arcát, így láthattam meg őt igazán. Egyben arra is rájöttem, hogy a konfliktusunk is ebből származott, hogy én valójában rá voltam kíváncsi, mint emberre, és nem arra, amit tud, amit mutatni akar. Kicsit banálisan hangzik, de ebben a megismerésben éppen a maszk segített nagyon sokat. Most már, ha leveszi a maszkot, akkor is őt tudom látni. És ez így jó.

Mennyire nehezítette meg a munkátokat az együttes körül kialakult helyzet? A működési támogatás jelentős csökkenése, az ebből adódó – ne legyünk álszentek – személyeskedéstől sem mentes konfliktusok.

FP: Valahogy átsiklanak már rajtam. Vannak, léteznek, de szerintem a kortárs tánc magyarországi megítélése alapvetően rossz, és minden ebből ered. Rossz a támogatási rendszer, az elbírálási kritériumok, a kuratóriumok objektivitása megkérdőjelezhető, kevés a rendszerben a pénz. Nagyon kemény problémákkal küzd az egész szakma. Igazából azon gondolkozom mostanában, ha nem változik semmi ezen a téren, akkor mi lesz a felnövekvő generációval. Azt mondta nekem valaki, én a kövön is kinövök. Eddigi munkáim alapján, bárhogy is, de kapok támogatást. De mi van azokkal, akik még nem tudták igazából megmutatni magukat, akik még nem tudták elérni azt, hogy számba vegyék őket az elbírálásoknál? Ők miből fognak alkotni, létezni? Bele vannak kényszerítve egy megfelelési szituációba, ami a szabad mezőnyben, fesztiválokon, és ne vegye senki nagyképűségnek, de sikereket ért el. Furcsa, hogy miközben a külföldi fellépéseken ünnepelnek minket mint magyar együttest, viszik a hírünket, addig hazaérkezve nem tudod, hogy miből és hol fogsz próbálni, hogy lesz-e lehetőséged egy újabb előadás elkészítésére...