|
Ezen
az estén mindenki főszereplő. Pedig egy esküvőnek
kizárólag a menyasszony és a vőlegény
földöntúli boldogságáról
kellene szólnia. A mesékben legalábbis. A
valóság más. Elfojtott düh, kibukni
készülő agresszió, kételyek, kitaszítás,
egyenlőtlenség. És ez még csak a jéghegy
csúcsa. Frenák Pál fellebbenti a minden
problémát jótékony takarásból
láttató esküvői fátylat. Mert ez az
előadás nem az esküvőről szól.
Az csupán díszlet. Az életről szól,
arról, hogy mind mások vagyunk, és mégsem
fogadjuk ezt el. Hogy a színpad nagy részét
elfoglaló, óriási, áttetsző és
üres medencében benn sem jó lenni meg kint se.
Tök mindegy, hogy van rajtunk zakó vagy nincs rajtunk
zakó, ezen a menyegzőn mindenkinek van bűne,
bánata.
Jantner Emese menyasszonya például
menekülne a béklyóból, miközben
magára öltötte már a hófehér
ruhát. Néma sikolyok hagyják el a száját,
értelem és érzelem folytat vérre menő
küzdelmet a táncosnő zavarodott arcán,
könnyek nélkül sírnak szemei. Feicht
Zoltán vőlegényként jelenlétével
megmagyaráz mindent. Férfiisten, aki nem fogad el
nemleges választ és nem is akarnánk neki
nemet mondani, miközben elborzasztóan szörnyetegszerű,
félelmet keltően kegyetlen. Olyan elsöprő
személyiség, akinek csak behódolni lehet.
Vasas Erika is ezt teszi, egyedüliként viselve fekete
ruhát a fehérek között. Harcol ellene, az
elrajzolt társadalmi normák ellen, ahogyan Nelson
Reguera is. Egyetlen személy van a színpadon, aki
nem hajt fejet senki előtt. A mozgás- és
értelmi sérült fiú. Holoda Péter
kerekes székbe kényszerítve is megmutatja,
mennyire nagyszerű táncos. Hangjai, mozdulatai,
reakciói megtévesztően hitelesek. Az ő
története mindent felülír. Magára
irányítja a figyelmet, ha a színpadon van.
Olyan, mintha csak ő látná igazán, mi
folyik itt. Hogyan marcangolják egymást és
önmagukat az esküvő résztvevői. Reményt
keltő, ahogyan mindenkit egyenlőnek lát. Frenák
rajta keresztül képes megmutatni az egész
iróniáját.
Egyik legsikerültebb
előadásához, a Fiúkhoz hasonlóan
behozza a szürreális reménytelenségbe az
arcul csapó humort, hogy nevetni is tudjunk
szörnyetegségünkön és talán
ezen keresztül megértsük, újragondoljuk
azt. Amikor a férfiak és nők esküvői
ruhában és bakancsban ropják koordináltan
vad bikaként, kamumosolytól csillogó arccal
Brahms V. Magyar táncára, abban van valami
katartikus. Valami döntésre kényszerítő,
ami nem hagy nyugodni. Nem mindig tudom, mi folyik a színpadon,
nem minden kapcsolódás érthető, de az
biztos, hogy nagy a baj. A koreográfia ugyan nem revelatív,
sok tekintetben emlékeztet a Seven mozdulataira, az üzenet
azonban minden eddiginél konkrétabb. Lehet, ez kell
ahhoz, hogy a fejünkhöz kapjunk végre.
|
