Hulladék
világban hulladék testek

Kutszegi
Csaba @ Tánckritika
2018. november

…a
trash-világunkra utal, amelyben a kommunikáció,
legyen az művészi vagy köznapi, jórészt
szemétre való giccses klisék szimbólumaival
zajlik.

Jó
ideje azt gondolom, bármennyire is kedvelem Frenák Pál
művészetét, a koreográfus engem meglepni
már nem tud. Tévedtem. Bár az új
bemutatója, a W_all sem
tartalmaz semmi olyasmit, ami Frenáktól idegen volna,
sőt, a táncalkotó jól ismert, kedvelt
kliséit is újra megcsodálhatjuk, mégis az
előadáson létrejön egy-két olyan
pillanat, amikor váratlanul bennem szorul a levegő.

Lehengerlően
látványos, amikor nem sokkal a kezdés után
az egyik vízszintesre fektetett, puha falelemre egy jókora
falrésen át testek dobálják
be magukat.
Pörgős a tempó, felzaklató az áramló
zörejzenei kíséret, egyszerre veszélyes,
brutális és erotikus a látvány, mert a
fiatal női és férfitestek alulöltözöttek
és kitárulkozók. Ám gyakorlott
Frenák-néző ettől még – a
testektől eltérően – nem dob hátast,
hisz ez a (test)látványvilág valamennyi
Frenák-opus jellemzője, sajátja. Mindenesetre a
koreográfus már mintha itt, az elején emelne a
téten: talán a szokásosnál máris
felfokozottabb a testdobálós testőrület,
mintha értéktelen, agyatlan testek repkednének,
vágódnának szerteszét.

Már
ekkor megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy ezek a testek
mintha hulladékok volnának. Később e
feltevés megerősödik bennem, amikor az egyik férfi
egy női testet rángat, cibál, odavágja,
mint rongyot, úgy kezeli, mint a szemetet, melytől meg
akarunk szabadulni. És akkor bepattan: trash-világban
élünk. (Ehhez nem éppen örömteli
aktualitásként kapcsolódik, hogy Budapest egyes
részein és körülötte lassan tényleg
elnyeli az embereket az el nem szállított szemét.)
Mindent, amit megununk vagy már nincs rá szükségünk,
rögtön eldobunk, legfőbbképpen a díszes,
dizájnos csomagolást. Mint amilyen a szép,
divatos, fiatalos női és férfitest is. Valami
beléjük van ugyan csomagolva (lélek, értelem,
erkölcs, költészet, vágy, szeretet,
jóérzés…?), de az nem annyira érdekes,
mint a külcsín, a dizájn. Amitől első
ránézésre megkívánom a portékát,
viszont ha megunom, rögtön elhajítom.

A
felfokozottság és az artisztikus sokkolás után
– nagyon furcsa volna, ha Frenáknál nem így
lenne – hirtelen váltással megjelenik az
ellenpont: a brutalitást feloldó lágy,
romantikus dallamok, melyek hangzása közben az imént
még vegzált-gyötört, szemétre vetett
testek rejtett
tartalma mutatkozik
meg. Láthatjuk a magassarkúban
Beethoven Holdfény szonátájára
bukdácsoló díva esetlen lúzerségét
és mély szomorúságát (őt
látván feldereng bennem egy piros ruhás nő
képe rózsaszőnyegen, Jantner Emeséé
a 2008-as InTimE-ban),
de még előtte megjelenik a ruganyos, tökéletes-dinamikus
testű férfi haldoklóhattyú-lelke is. Ez
utóbbi Saint-Saëns A
hattyú halála című
tételére a balettművészet ikonikus
figurájára utaló rebbenő-félő
mozdulatokat abszolvál, miközben falhoz
állíttatik,
és egy másik ruganyos testű, sportnadrágos
félmeztelen férfi folyamatosan céloz és
lő rá – futball-labdával. Azt gondolom,
nyugodtan feltételezhetjük, hogy Frenák Pál
jó ideje tudatosan használja e fenti és a
hozzájuk hasonló posztmodern megagiccseket, a
folyamatos felmutatásukkal éppen a trash-világunkra
utal, amelyben a kommunikáció, legyen az művészi
vagy köznapi, jórészt szemétre való
giccses klisék szimbólumaival zajlik.

sportos
szál sem újdonság Frenák koreográfiáiban.
A W_allt
egy kötélen lebegve mellúszó férfi
bizarr látványa keretezi, aki engem a Tra-ce (2006)
előadójára (Várnagy Kristófra)
emlékeztet. Ám ezúttal több szálon
fut a jelentéses sportpárhuzam. Már az előadás
elején a zajmontázsból kihallatszik Szepesi
György közvetítése, a nevekből később
kitalálható, hogy valamelyik aranycsapat-meccsről.
Tehát a küzdelem, a győzelem mai hajhászására
utalás mellett a sportos vonalon visszatérően
fel-felbukkan a „régi dicsőségünk
emléke” is „az éji homályból”.
(Nem akarom a még tűrhető határokon
túlhajszolni a játékot a szavakkal, de a mai
magyar futball és a trash-világ között is
érzek némi párhuzamos megfelelést.) De
a W_allban
az aktuális világunkra utalás áll a
fókuszban, benne a test másik test elleni küzdelmével,
a testépítés, a testmutatás, a testdizájn
már-már abszurditásig felfokozott
jelentőségével. (Még egy ide kapcsolódó
nem régi hír: a doppingolás már nemcsak
az élsportban, hanem egyre inkább a szabadidősportban
is zajlik. Akik élnek vele, nyilván gyorsabban akarnak
futni, testileg jobban akarnak kinézni a szomszédnál.)

A
falnak, falaknak, falhoz állításnak többszörös
jelentéstartalmai vannak, melyek meg is jelennek az előadáson,
magukban is hordják a mélyebb értelmezés
lehetőségét, de azt gondolom, végeredményben
a címben is jelzett falra, falakra utalás leginkább
csak egy újabb ürügy a frenáki világ
színpadi megjelenítésére. A tolható,
húzható, fektethető, bevilágítható
falelemeknek hasonló a funkciójuk, mint a legtöbb
Frenák-koreográfiában szereplő nagyobb,
sokszor különleges, extrém díszletelemeknek
vagy berendezési tárgyaknak. Ám a W_allban
a „falak áttörése” szimbólummal
„lehasznált trash” közhelyessége
ellenére sikerül – ha nem is új értelmet,
tartalmat teremteni, de – szokatlanul erős hatást
kelteni. A fogyatékkal élő
táncpartner, játszótárs szereplése,
bár már sokszor láthattunk hasonlót
sokféle más produkciókban, ezúttal
egyszerre különösen megdöbbentő és
elbűvölő.

Én
már attól ledöbbentem, hogy a kerekes székes
Kónya Tamás mennyire magától értetődőn,
Mauer Milánnal egyenrangúan mutatja be a kettőjükre
szabott szinkronmozgásokat. De az igazi káprázat
az, amikor Kónya vállánál felfüggesztve,
kötélen lógva „betáncol” a
színpadra, és a sepsiszentgyörgyi M Stúdióból
ismert kitűnő színész-táncossal,
Polgár Emíliával csodálatosan finom,
érzékeny kettőst lejt. Kónya Tamás
pont olyan magasságban lóg, mintha a lábán
állna, csak éppen nincsenek alsó végtagjai.
Partnernője aranyszínű estélyiéhez
passzoló arany frakkzakót hord, amely alatt érthetetlen
a hiány, mintha testének alsó felét
trükk-felvételen kitakarták volna. E röpke
jelentben kérlelhetetlen bizonyossággal lecsap rám
a felismerés, hogy semmi sem lehetetlen, semmi sem
reménytelen. Az előadás harmadik felejthetetlen
pillanata „csak egyszerű” táncművészet:
a frontálisan álló falpanelek előtt egyszer
Esterházy Fanni egy fénycsíkon, rendezői
balról jobbra, jórészt fekve kúszva, a
talajon haladva-fordulva áttáncol a színpadon.
Alig néhány villanás, de az frenetikus.

Nem
tudom, egyáltalán szükséges-e összefoglaló
gondolatokat megfogalmazni Frenák Pál művészetéről,
de egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb
koreográfiáját a legnemesebb értelemben
vett szórakoztató kortárstánc-műfajba
lehetne besorolni. Mert szórakoztatva nyújt korunkról
látleletet, olyan látványeszközökkel,
jelentéstartalmakkal és elgondolkodtató
üzenetekkel operál, melyek a különböző
médiumokon keresztül napi 24 órán át
ömlesztve zúdulnak ránk. Ha bármilyen
elektronikus kütyüt bekapcsolunk, bizton számíthatunk
rá, hogy pillanatokon belül versenyzésre
késztetnek, horrorisztikus képekkel és
történetekkel borzongatnak, erotikával izgatnak,
nyálas-szentimentális giccsekkel andalítanak,
vagy éppen jó ügyért mozgósítanak.
Ilyen szórakoztató a világ.

Forrás:
http://tanckritika.hu/kategoriak/kritika/1337-kutszegi-csaba-hulladek-vilagban-hulladek-testek