Harc
a némberrel

Horeczky Krisztina @ Népszabadság

2014. március 24

Frenák
Pál újragondolta egykori – talán –
leghangosabb sikerdarabját, a biztos kudarc árnyékában.
Az idén tizenöt esztendős együttes vezetőjének
kamikaze akciója ugyanis ahhoz hasonlatos, mintha egy nap úgy
döntenénk: (legalább) negyed évszázad
múltán ismét elveszítjük a
szüzességünket – hajdani elsöprő
szerelmünkkel. Az 1999-es, úttörő Tricks &
Tracks második része tehát több mint
értelmetlen, mivel képtelenség. Részint,
mert nem lehet visszafordítani az időt, amely túlhaladta,
sőt, elsorvasztotta ezt a művet is.

Az
ötvenperces, jubileumi fiaskó majdnem minden
percében leverő tapasztalás, hiszen az elmúlással,
a pusztulással, az öncsalással szembesít,
miközben a katarzis elmarad. Nem éreztem mást,
csak a semmit. Ami hajdanán kirobbanó, mellbevágó,
újdonszerű, egyedi, felvillanyozó, inspiráló
és megismételhetetlen volt, az most hiábavaló,
hamvába holt, felesleges erőfeszítés. Az
alkotója kis híján összes vízjelét
magába sűrítő munkából a lényeg
veszett el, irtódott ki: a vér, a nedv, a frivolság,
a rizikó, az ösztön, a zsigeri érzékiség.
A szex(isség). Utóbbit a hét, gyakorta mezítelen
előadó kemény, fegyelmezett robotolással
igyekszik kipréselni magából, hasztalan. A Fred
Bigot kissé átdolgozott technozenéjére
kifundált, elnyújtott, imitált enyelgéssorozat
olyan, mint egy dohos, unalmas softpornó.

Már-már
együgyű módon kézenfekvő, miért
futott vakvágányra az eredeti, fehér
dobozszínpadra koreografált, elrettentő
dramaturgiájú kreálmány. Egyfelől,
mert ami valaha nóvum volt (ruhátlanság, a
kifutók hangulata, japáni ihletettség,
térkezelés, veszélyes artista elemek stb.), az
régóta langy közhely, fád, satnya, ásításra
ingerlő önismétlés. Emellett: az 1999-ben
verbuvált, magyar–francia kompánia sajátosságát,
különlegességét az előadóművészként
is kivételes táncos személyiségek adták.
Így a kultikus Tricks & Tracks „cool”
szereplői: a most is fellépő Jantner Emese, a
páratlan Juhász Kata, Christine Merli, Gergely Attila,
Miguel Ortega, Zambrzycki Ádám. Ők – amint
Csabai Attila és Gergye Krisztián is –
pótolhatatlanok. Nem vonva kétségbe az új(abb)
nemzedék elhivatottságát: Marie-Julie
Debeaulieu, Vasas Erika, Bukta Gergő, Feicht Zoltán,
Holoda Péter, s az ezúttal legfeljebb a
jellegtelenségével feltűnő Nelson Reguera
mind képességes, odaadó, kockázatvállaló,
attraktív táncos, ám híján a
karizmának.

Ezért
is, hogy mesterük – nem először –
elragadja tőlük a show-t. Előtte egy önidézeten
alapuló geget látunk: besétál a színre
egy kapucnis, az arcot félig eltakaró, földig érő
vajfehér kabátot viselő alak, akiről
hamarosan kiderül, hogy nem a várt társulatalapító.
Eztán átrobban a rivaldán egy mészfehérre
festett, pőre, szálkás testű férfi
. Frenák Pál – a tökéletes fizikumú,
szeriőz látványosság – magasított
lábbelijében tesz egy-két finom, elegáns,
minimalista mozdulatot, majd vörös festék csordogál
le róla. A giccsközeli, mártíriumi jelenés
professzionális, narcisztikus hatásvadászat,
valamint a földtől elrugaszkodott, bátor, nemes,
vagány butohművészet. Mindaz, ami ezen a röpke,
nagy pillanaton kívül van: makacs, botor viaskodás
az arcunkba röhögő, diadalittas némberrel. A
megint győzedelmeskedő idővel.