Halak
a hálóban
Turbuly Lilla @
7óra7
2013. 04. 22.
„fuldokolva
kell
egymás
ellen élnünk-halnunk!
Szívünk
megremeg.”
Mert van itt
fuldoklás, egymás ellen élés-halás
bőséggel, és tényleg, még a szív
is ott dobog a zenében, ott pulzál, fényesedik
és halványul a színpadra kilépő
Frenák Pál fekete kabátja alatt, sőt, még
a kezében is, mert ha a szívsebészek megtehetik,
hogy a kezükbe fogják a testből kiemelt szívet,
ő is megmutathatja a magáét. Különben
meg nem mutatja meg. Se ő, se a táncosok: mintha az X &
Y éppen arról szólna, hogy a sokféle
függés és meghatározottság mellett
az érzelmeknek már nem jut hely az életünkben.
A két
táncos, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter a
nyitóképben a hálóban kuporognak, és
a háló az előadás jelentős részében
meghatározza a mozgásukat: kibújnak belőle
és rájuk tekeredik, hurkokkal, hevederekkel
kapcsolódnak hozzá és szabadulnak tőle. A
fizikai teljesítményt nézve is nehéz
terep ez a folyton ingó-mozgó alkotmány, de a
táncosok itt is éppen olyan meggyőzőek, mint
akkor, amikor már biztos talaj van a lábuk alatt.
Kettősük valamiféle (anti)fejlődéstörténetet
is leír: a hálóból kiesés a
hálólét minden nehézségével,
vergődésével együtt is védettebb
állapotnak tűnik, mint amikor úgy térnek
vissza, akár a régi Delta elején a jeges északi
(vagy déli?) sark felé kínnal-keservvel, na meg
síbotokkal törtető felfedezők. Vagy amikor
ironikus fricskaként negédesen könnyed táncba
kezdenek. Sok minden megtörténik köztük attól
kezdve, hogy a másikról tudomást sem vesznek, a
másik testi birtokbavételéig, de ebből a
sok mindenből hiányzik a valódi intimitás,
a fizikai meghatározottság és vonzódás
mellől az érzelmi odafordulás.
Kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz kettősük
és a koreográfus kétszeri, személyes
megjelenése a színpadon. Közvetlen kapcsolat nincs
közöttük, ilyenkor a táncospár eltűnik
a színpadról, vagy háttérbe húzódnak.
Frenák szikár alakja, markáns arca már
önmagában is magára vonja a figyelmet. A hálóból
kieső emberpár képe pedig szükségszerűen
felidézi Lucifert, főleg az első, szándékosan
titokzatosra hangolt megjelenésénél. Másodszorra
is sokat, az emberpár öntudatlan ösztönösségénél
jóval többet tudó erőként jelenik meg.
Ő azt is tudja, amit mi ekkor még nem, azt a lehetséges
magyarázatot, amit az előadás X és Y örök
harcára ad, és amit talán elárulni sem
illik a reménybeli nézőnek. Talán csak
annyit róla, hogy ez a magyarázat összecseng a
címmel, és kapcsolódik a háló
egyik lehetséges jelentéséhez is.
Míves,
minden ízében kidolgozott, nagyon tudatosan építkező
előadás az X & Y, kiváló táncosokkal,
mozgás, zene és látvány szinte hibátlan
összhangjával. (Ahol a szinte csak annyit jelent, hogy
hibátlan talán nem is létezik.) Csak –
hogy a vershez visszatérjek – a szívünk nem
remeg. Persze, lehet, hogy éppen ez volt az alkotók
szándéka. Hogy hiába teszik ki elénk, az
is csak egy izomcsomó, amit biológiai és fizikai
törvényszerűségek mozgatnak. Mégis
marad valami hiányérzet az egész után,
amin még az sem segít, hogy a tapsrend alatt végre
megnyugodhatunk, mert akkor már hiába nem tartják
a tenyerükben, hiába nem pulzál és nem
világít, és hiába nem halljuk a
dobogását, az arcukon látszik, hogy van szívük.
