Gumivonták
találkozása
Kutszegi
Csaba @ szinhaz.hu
2010. február
Nemcsak
az összhangzó értelmet keresem hiába, nem
lelem a látványt, a koreográfiát, az
egész előadást egyben tartó kohéziós
erőt sem.
Semmi
kifogásom nincs ellene, hogy óriási
traktorgumibelsők szerepelnek Frenák Pál legújabb
koreográfiájában, a Sevenben. Miért is
lenne? Frenák mindig ügyesen és jelentésesen
kezeli a színpadi rekvizitet, a különböző,
olykor bizarr tárgyakat, eszközöket. A Fiúkban
és a Csajokban parabolaantennákra emlékeztető
imbolygó lavórokban egyensúlyoztak, ringatóztak
a szereplők, a fekete traktorbelsők ezeknek oldalági
rokonai. De valamiért már az első pillanatokban
elégedetlen vagyok a látványukkal.
Az
elfektetett, kötélen behúzott traktorgumibelsők
feketék, simák, szabályosak, nehézkesek,
formálhatatlanok, nincs bennük humor és
játékosság, ennek megfelelően konokok,
lomhák, kikezdhetetlenek és megváltoztathatatlanok,
valahogy nélkülözik a két- és
többértelműséget. Ez utóbbi
megállapítás a későbbiekben sem dől
meg, amikor kiderül: a gumitárgyak a darabban számos
elvont fogalom szimbólumai lehetnek.
A
gumikerekek látványa elüt az őket
vonszolókétól. A gumitárgyak szabályos
mértani alakzatok, gályarab vontatóik
szabálytalan, expresszív figurák: földre
esnek, karjukkal egzaltáltan csapkodnak, és – a
kerekek egyszerűségével és süket
személytelenségével ellenpontot képező
– testre szabott, romantikusan szabálytalan-elegáns
nagykabátot hordanak. Majdnem olyanok, mint a Rodin
megformálta Balzac.
A
látványban feszülő ellentmondást nem
találom megkomponáltnak és termékenynek.
Inkább az a benyomásom, hogy valamiért így
sikerült. Feltételezésem a későbbiekben
igazolódik: a Seven legnagyobb hiányosságának
ugyanis továbbra is éppen azt vélem, hogy a
benne rejlő ötletek és a helyenként jól
sikerült megoldások végig az esetlegesség
látszatát keltik. Nemcsak az összhangzó
értelmet keresem hiába (pedig a legjobb
Frenák-alkotások kapcsán még ilyesmi is
megfogalmazható), de nem lelem a látványt, a
koreográfiát, az egész előadást
egyben tartó kohéziós erőt sem. A komplex
látványvilág tekintetében ezt különösen
sajnálatosnak tartom, mert az egységes, színvonalas,
jelentést hordozó dizájn általában
a Frenák-darabok egyik biztos szegmentje.
A
gumivontató gályarabok között feltűnik
egy kakukktojás: egyvalaki nem tömlőt vontat, hanem
egy másik embert. Köztük szerepcsere is kialakul: a
vontatott felpattan, és kis ideig ő húzza-ráncigálja
a vontatót. Így a kötél (vagy a két
ember közti kötelék) válik főszereplővé.
De ez nem sokáig tart, mert a következő jelenetben
két, kötelektől (kötöttségeitől?)
megszabadult ember ráveti magát egy szabadon hagyott
kerékre, és közös kettőst (azaz a
gumival együtt hármast) mutat be. Talán az előadás
legbiztatóbb szakasza ez. A két táncos (a
kakasülőre kapván jegyet, a félhomályban
meg sem kíséreltem beazonosítani a szereplőket)
dinamikusan és kreatívan használja ki a rekvizit
nyújtotta lehetőséget. Például
többször ráugranak a magas tömlőre, és
a visszapattant testet a partner kapja el a levegőben.
A
hosszas felvezető után azt remélem, hogy a
továbbiakban pazar koreográfiai ötletek sorozatát
látom majd kibontakozni. Van is okom ezt hinni, mert Frenák
tánc és eszköz egymásra hatásának
bravúros bemutatásával már számtalanszor
elkápráztatta nézőit. Ezúttal
fukaron adagolja az attraktivitást, néhány
látványos, örömet okozó elem után
új jelenet kezdődik – amely viszont újból
táplálni kezdi a monotonitást felváltó
történésre vágyók reményét.
Harsány fény gyúl a színpadon, és
egy (úszó)gumi mellett múlt század eleji
csíkos fürdő-dresszt viselő férfi
jelenik meg, aki különös, szaggatott mozgást
bemutatva járja körül az ormótlan strandcikké
átlényegülő fekete körgyűrűt.
Néhányszor még a fejét is hozzáveri.
A kísérő hangok közé tengerzúgás
is óvatosan beszüremkedik, nincs okunk tehát
elvetni a strand-asszociációt, de a napfényes-dresszes
kép nem folytatódik, hanem újra félhomályban
csúszó-mászó-kínlódó
lények cserkészik be a fekvő gumikerekeket.
Olyanok, mint az édes bogárcsapdának ellenállni
nem tudó részeg csótányok. Később
Kolozsi Viktóriát (a hölgyeket megismertem)
elgázolja öt, szorosan egymás mellett guruló
óriáskerék. A baleset után a kerekek
eldőlnek, és mögülük Jantner Emese mászik
elő az eltűnt Kolozsi helyére. Közben szinte
folyamatosan zúg a tenger. Ilyen és ehhez hasonló
gumikerekes és gumikerék nélküli akciók
váltogatják még elég hosszasan egymást,
közben a táncosok intenzíven mozognak,
kontaktolnak, néha brutálisan összecsapnak. Az
egymást követő szakaszok borús hangulatát
egyszer megtöri egy újabb fényesre világított
kép, amelyben talajra vetített sűrű
fénycsíkokon három férfi akciózik
a kerekekkel. Igazán markáns váltás
azonban akkor következik be, amikor hatan színes
kabátokban, sálakban jelennek meg. Furcsa, rángatózós
csoportmozgásokat végeznek, röviden ironikus
balettmozdulatokat is bemutatnak, majd egy Karády-dalra
„műkorcsolyázni” kezdenek. A jelenet (és
az előadás) végén fentről a színpadra
zuhan egy gumikerék (amely szétrobbantja a nosztalgikus
téli idillt), a táncosok kötelet kapcsolnak a
derekukra, amelyek segítségével az immár
teljesen elsötétedő színpadon felemelkednek a
levegőbe.
Igazságtalan
dolog egy szabad asszociációkra épülő
koreográfia történéseit szóban
zanzásítani. Ironizálni nem áll
szándékomban, de csak az események rövid
leírásával, felsorolásával tudom
érzékeltetni a fentiekben emlegetett összhangzó
értelem és kohéziós erő hiányát.
De ez a Frenák-mű sem rossz minőségű (a
koreográfus az általam látott darabjaiban még
sohasem ment a tőle elvárható minimumszint alá),
ám az előadáson sem Frenák Pálról,
sem a világról, amelyben élünk, nem tudtam
meg semmi lényegeset vagy újszerűt. Ennek
hiányában pedig én a színházban
unatkozom. Viszont Frenák-opusok nélkül rosszabbul
érezném magamat a világban.
Forrás:
http://szinhaz.net/2010/02/25/kutszegi-csaba-gumivontak-talalkozasa/