Gondolatok
az ikerlétről

Makrai
Sonja @ Magyar Nemzet
2009. 02. 18.

Egység
helyett egymás mellé helyezett töredékek
halmaza

Frenák
Pál 2006-ban mutatta be a Milan című
koreográfiáját, amely egy óriás
marionettfigura és egy ember kettőse. Ezt a
gondolatiságot fonta tovább, értelmezte újra
Frenák a Twins - Ikrek című kompozícióban,
amely az ikrek feszítő egymáshoz kötöttségéről
és a kettős lét felfoghatatlan, szürreális
voltáról mesél. Az új koreográfia
Várnagy Kristóf és Major László
megdöbbentő tánca miatt válik egyszer
megnézhető darabbá.

Fehérre maszkírozott ijesztő
alakok vad görkorcsolyázásával indul a
Twins. Hideg, acélos, embertelen az a világ, amelyben
ez a két alak létezik. Betonfalak, egy óriási
ventilátor és szürkeség mindenhol. A
végtelenített, félelmetes madárrikácsolás,
a drasztikus géphangok, az elektronikus és komolyzenei
pillanatok váltakozása is csak a szürrealitást
erősítik.

Emlékképek
és a jelen valósága váltja egymást
ebben a történetben, a múltbeli harmonikus
egymásba fonódás és a jelen idejű
agresszív eltávolodás, gyermeki és
felnőtt életpillanatok játéka ez. Az őrület
határmezsgyéjén létező ikrek vibráló
dinamikájával és a rendező kvázi
névjegyévé lett homoerotikus megmozdulásokkal
teli táncai az egypetéjű testvérek sajátos
köteléket és magányosságát
próbálják meg elbeszélni. Várnagy
Kristóf és Major László elképesztő
összhangban felépített fémes
mozgássorozatai azonban sajnos nem képesek egyben
tartani a széttöredezett, és egy idő után
unalmassá váló jeleneteket. A harmonikus múltat,
a valaha volt gyermekkort felidéző jelbeszéddel
tűzdelt hinta-jelenet, amely túlságosan hosszúra
nyúlt, még inkább elmélyített az
unalmat. Az ikrek viaskodásait ellenpontozva itt is megjelenik
a Milanból ismertté lett kísérteties, de
nyugalmat árasztó marionettbáb, aki egy
üveggömbbel játszik, táncol, rácsodálkozik
környezetére, éppúgy mint ahogy az ikrek,
akik önállóan, egymástól függetlenül
próbálnak meg boldogulni a világban.

Az
ember sokszor ismétli önmagát, ami sajnos egy idő
után semmitmondóvá és céltalanná
válik. Így van ez Frenák Pállal is, aki
minden darabjában levetkőzteti táncosait. Ez a
motívum egyszer-kétszer talán érdekes is
lehet, de mostanra már lerágott csonttá vált.
A záróképben meztelenül görkorcsolyázó
angyalszárnyas iker vélhetően valami
felmagasztosulást, megváltást próbál
meg jelképezni, de még a férfi test szépsége
sem kellő magyarázat a ruhátlanságra. A
történet filmszakadáshoz hasonló
gyorsasággal ér véget, ennek tükrében
pedig a Twins csupán jelenettöredékek egymás
mellé helyezéseként, és semmiképp
sem egységként értelmezhető.

A
hátborzongatóan zseniális táncosokat,
akik „gumiemberként” bármire képesek,
akik arcjátékukkal, gesztusaikkal és testük
egészével minden lelki rezdülést, az emberi
érzelem legmélyebb bugyrait is végtelen
hitelességgel tudják lefesteni, még órákig
figyeltem volna. Azonban a rendezői vonalvezetés pont ez
ellen játszott. A hosszúra nyúlt ismétlődésekkel
teli üresség váló etűdök nem
tudták fenntartani a táncosok által megteremtett
feszültséget, és így a néző
egyszer csak azon kapta magát, hogy gondolatai valahol nagyon
messze járnak.