Frenák&Frenák

Molnár
Gál Péter @ Népszabadság
2004. június
07.

Frenák Pál tud legmutatósabban
szenvedni. Életét, kudarcait, sikertelenségeit,
szorongásait a legcsillogóbban képes színpadon
kifejezni. Legszemélyesebb magánügyeiből
csiszol magával ragadó közügyeket.
Magánemberi gátlásosságának
ellenáraként szuverén uralkodója a
színpadnak. Táncai nem nyafognak: sikítanak,
ordítanak, felháborodnak és felháborítanak
aá élet (szűkebben: a nemi élet)
leküzdhetetlenségeitől. Művészies
szenvelgés, bankszámlára ügyelő
divatosan csinos kis szenvedelmek helyett múltjából
föltépett kínok tétetnek színpadán
közszemlére. Frenák maga is végigszenvedi
életét. Naplónak használja a színpadot.
Beleírja táncos jelekkel megaláztatásait,
komor reménytelenségeit. Komolyan kínlódó
művészként jogosult megkínozni mindazokat,
akikkel együtt dolgozik. Megköveteli teljes odaadásukat
és a legszabatosabb szak- szerűséget. Frenák
megkínozza nézőit is. Elsősorban azzal
rémiszti meg őket, hogy érteni akarják
táncait, ahelyett, hogy éreznének és
gondolkodnának nézése közben. Másrészt
kínoknak teszi ki közönségének azt a
részét, akik megértik: mit közölnek
velük. Az őszinteség tapintatlanság. A teljes
őszinteség az elviselhetőség határán
jár. A jól csúszó művészeti
termékek kényelmesen őszintétlenek.
Vonzásuk és sikerük éppen abból az
ajándékból ered, hogy megkímélik
nézőiket (olvasóikat, hallgatóikat) az
önmagukkal szembenézéstől. Frenák Pál
miközben szomjasan áhítja a sikert: udvariatlanul
kikerüli a cuppogó elragadtatáshoz vezető
kitaposott utakat.

Táncosnői
nem hordanak tüllszoknyát, sem tütüt, sem
félhosszú Viganót. Férfi táncosai
nem viselnek feszes trikót és a hajdan előírásos
szuszpenzort sem, aminek hiányától
fölháborodottan otthagyta királyi páholyát
az angol uralkodócsalád a hiányosan öltözködött
Nizsinszkij láttán. Sokszor nadrágot sem
viselnek. És a Csajok egyik legtrágárabb
mozdulataként a táncosnők félig lehúzzák
hátul fekete nadrágocskájukat. Kevesebbet
mutatnak meg testükből, mint manapság a
legilledelmesebb romantikus mozidarabban. Gesztusuk mégis
fölforgató és szemérmetlen, mert váratlanul
felriasztják a szép mozdulatokban gyönyörködést,
figyelmeztetnek valami nagyon triviálisra, művészeten
kívülre rekesztettre: a valóságos testre. A
romantika balettje eszményivé ruházta a női
és férfitesteket. A táncosok úsztak a
levegőben, azt a képzetet keltve, hogy eszmények
csupán, és akármikor felrepülhetnek a
Mindenhatóhoz. A modem tánc az izzadó test
erőkifejtéseit nem tagadja. És leküzdhetetlen
benne a föld vonzása.

Frenák
tánctrilógiájával úgy vagyunk,
mint Tarantino Kill Bilijével. Várjuk a jövő
évadi folytatást, ami egyedülállóan
szakasztott olyan önálló értelmű lesz,
mint egyes darabjai, vagy együtt nézve. Az egyelőre
kétrészes trilógia első fejezetét: A
Fiúk... (Les filles caché) márciusban a Trafóban
mutatták be, ebben a szabad színpadi térben,
amelyik teljesen elsötétíthető, tehát
tökéletesen világítható, amit Marton
János és Kovács Áron eszményien
bonyolított. A Trafóban - ahol előadták -
nem zavar az architektúra vagy kétséges ízlésű
belsőépítészek cirádamániája.
És itt természetesen hat a színházüzem
jól látható ipari része, a felfüggesztő
szerkezetek, a világítási hidak, traverzek,
felhúzható-leereszthető díszlettartók.
A Fiúk... vagy fentről ereszkednek alá
légtomászilag, valóságos cirkuszi
attrakcióként, ami azonban nem önmagáért
való mutatvány, hanem szerves része a központi
gondolatnak.

Frenák
Pál félig a nagy nyilvánosság, félig
földalatti szektaszerű begubózás
nyilvánossága előtti életet mutat. A
trilógia első részében a vágyaikat
nem szocializáló, elfogadatlanok titkos kirekesztését
látjuk. Frenák nem mozgalmi kirohanást tesz ki a
homoszexualitás elfogadtatására. Táncjátéka
nem mozgalmi kiáltvány, azt ordítva: Világ
homoszexuálisai, egyesüljetek!

A
táncosok: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel
Ortega, Gergely Attila szabadon és felszabadultan mozognak
látszólag. Bonyolult mozdulati képleteket
végeznek. Szabadságuk látszólagos.
Egy-egy kötél szabja meg szabadságukat (Kis Péter
fondorlatosán elképzelt és magától
értetődőnek látszóan kivitelezett
szcenikája szerint). Bekötve lógnak valahova a
magasba, a láthatatlanba és a csak elképzelhetőbe:
legyen az akár a makrokozmosz, akár a mikrokozmosz. Hol
legyőzik rabságban tartó kötélzetüket,
hol ismét foglyul ejti testüket a rájuk fonódó,
elszakíthatatlan kötés.

A
Csajokat (Credo Hysterica) a Trafó helyett a Nemzeti
Táncszínházban mutatták be. Tudják:
ez a használhatatlanra hamisított Várszínház.
Annyira alkalmatlan volt mindenfajta színielőadásokra,
hogy végül a táncosok nyakán maradt. (Van
most két táncszínház. A volt Bethlen téri
színpad a másik. Addig sírt az egész
sajtó, hogy önálló színházat
kapjon a Rock Színház: megkapták a Bethlen
teret. Egyetlen előadásért szétverték
a színpadot, nézőteret. Otthagyták
romokban. Azóta nem bánkódik a pocsékká
tett színházért senki.)

Négy
táncosnő: a fekete Solange fehér nadrágocskában,
fehér melltartóban és három másik
(Juhász Kata, Lisa Kostur, Kolozsi Viktória) fekete
nadrágocskában-melltartóban kénytelenségből
leeresztett lógók mögül jönnek-eltűnnek,
a pontos fények néha sejtetik testüket, máskor
csak részleteket engednek látni, négy hatalmas
tojáshéjban egyensúlyoznak, gondoláznak,
belehemperednek, kikelnek belőle, mint Vénusz a
kagylóhéjból. Négyen szenvednek, négyen
vágyakoznak, kielégítetlenek,
kielégíthetetlenek, nem lelik nyugtukat-nyugalmukat.
Nem találnak rá a végső megoldásra.

Az
első este harsogó, szenvedélyes zenéjét
a francia Fabrice Planquette komponálta, a második este
akusztikus , részét is ő jegyzi a táncos
Gergely Attilával.

Leküzdhetetlen
előadás közben az így írtok Ti
Babits-paródiájára gondolni, az Antik
szerelemre: „A szeretőm fiús, görög
leány, / Lányok, török fiú, ki egykor
élt, / Ahol tajtékot Aagis öble hány. . /
És Athénben született auzgewélt."...

A
Csajok választékos. A Fiúk... vad. Az egyik
tetszeni vágyik. A másik tetszik.