Frenák Pál: Fiúk - laudáció
Nánay István @ kultura.hu
2006.04.26
Hogy mi a kortárs tánc, erre nehéz egymondatos, tömör definíciót adni, de ha valaki azt tudakolja, hogy kiket tartok a kortárs táncművészet reprezentánsainak, gond nélkül sorolom neki azok nevét, akik jelen pillanatban kiérdemlik nálam e címet. Vannak, akik évek óta fenn vannak a listámon, mások „csupán” egy-egy produkciójukkal, aktuális teljesítményükkel követelik helyüket e rangsorban. A kortársiság ugyanis nem a jelenidejűség szinonimája, e kategóriába csak kevesen tartoznak. Azok, akik a tánc nyelvén egy jelen idejű közérzet, illetve problematika különösen érzékeny és mély lenyomatát képesek megjeleníteni, akik szóban megfogalmazhatatlan, vagy csak félreérthetően megfogalmazható egyéni és társadalmi, lélektani és fiziológiai jelenségekről képesek tudósítani, akik elsősorban a tánc formanyelvének alakítását, megújítását tartják feladatuknak.
Ilyen alkotó Frenák Pál, a magyar kortárs tánc megkerülhetetlen, kiemelkedő jelentőségű képviselője, aki munkásságával – mint például Nagy József is – hidat teremt a hazai és európai kortárs táncművészet között. Bár a Lábán Rudolf-díjat a Fiúk – Les Hommes cachés című előadásáért kapja, ez az elismerés a Frenák-produkciók hosszú sorának is szól, hiszen e produkciók – lényegüket tekintve – ugyanannak a jól körülhatárolható, a megszenvedettséget és az emberbe vetett bizalmat, a rútságot és a szépséget ötvöző pregnáns világkép roppant erős, hatásos, egyszerre metaforikus és konkrét kifejeződései.
A Fiúkban – akárcsak párdarabjában, a Csajokban – az identitáskeresés és-zavar ironikus-groteszk képe rajzolódik ki. A két előadás külső formajegyeinek egymásra rímeltetése a férfiakat és nőket egyaránt meghatározó, de ezúttal mégis elkülönítetten vizsgált énproblémák hasonlóságát, azonos gyökerűségét hangsúlyozza. Ahogy a jelenetek laza füzéréből összeálló Fiúk francia címe is jelzi, az előadás egyik központi gondolata a rejtőzködés, az elbújás, a szerepekben való létezés, az ezzel járó ellentmondásosság. A társadalmi, az egyéni és a szexuális szerepek kuszasága. A vágyak és a valóság összeegyeztethetetlensége. A magány és az összetartozás egyidejű jelenléte. A mindenfajta kötöttségtől való szabadulni akarás és annak lehetetlensége.
Minderről Frenák Pál többértelmű képek, mozdulatok és érzetek nyelvén beszél. Az éles fénycsíkokkal szabdalt tér hol elkülöníti, hol összekapcsolja a négy szereplőt, ezáltal is hangsúlyozva az alapvető különállóságot és az eseti együvé tartozást. A belógatott kötelek vertikálisan osztják a teret, ugyanakkor kellékként vagy antromorfizálódva a táncosokéval azonos fontosságú szerepük lesz. Összekötik a fentet és a lentet, a földi és a transzcendens világot, a realitást és a vágyottat. Jelképes köldökzsinórrá, képletes fallosszá vagy szerelmi partnerré válhatnak. Van, akinek lételeme a két világ közötti függés, mások csak próbálkozhatnak, hogy ezt a státust, vagy az e helyzetben lévő társukat elérjék.
Frenák Pál ellentétes tartalmakat képes egyetlen képbe sűríteni. Ilyen például a fiúk egymást kirúzsozásának epizódja, amely úgy indul, mintha a szájfestés a női attribútum megjelenítésére szolgálna, de a végeredmény felerősíti a clown, a mutatványos szereppel való azonosulást is. Vagy ilyen a katonacsizmás és fehér tütüben vagy hálóingben megjelenő szereplő, a letolt nadrágban négykézláb előrekutyagoló, majd megfordulva, leragasztott végbélnyílású feneküket mutogató, viháncoló négy fiú groteszk jelenete, vagy a széken a nézőknek háttal ülő, önmagukat simogató férfiak testének a világítás által is kiemelt szépsége, amely kontrasztba kerül a testépítő pózokban tetszelgő, macsók sztereotip megjelenítésével.
Mindezt betetőzi és lezárja az utolsó epizód, amikor Gergely Attila behoz egy fehér parabolatestet, amelybe mint anyaölbe, belekucorog vagy mint egy cirkuszi szeren billegni, hintázni, pörögni kezd. A parabola antenna-képzetet is kelt, azaz egyszerre jelenti a ki-és befelé fordulást, a kitárulkozás és az elbújás lehetőségét. Kitágul a táncos forma, durva, káromló, a világgal szembeforduló, a férfihegemóniát dicsőítő monológot hallunk. De itt is, mint az előadás egészében működik a frenáki irónia: amikor befejeződik a parabola-magánszám és a többieknek a kötelekkel zajló utolsó kapcsolatfelvétele, egy film stáblistája hangzik fel, a magyar szinkronrendező és a szinkronhangokat adó ismert színészek nevével – mindeközben – túlhangsúlyozva a színház színház voltát – hajlonganak a szereplők.
A Fiúk férfiakról, azok vágyairól, korlátairól tudósít, de mint hiány, mint megélhetetlenség, benne van a nők világa is, akárcsak a négy nőre komponált Csajokban a férfiaké. Végül is mindkettő a maga összetettségében az Emberről szól. Rólunk. Fájdalmasan és humorral fűszerezve, komolyan, de iróniával, sőt öniróniával telítve. A kortárs tánc nyelvén megszólaltatva.
Engedjék meg, hogy Frenák Pál nevében átvegyem a díjat, aki egészségügyi okok miatt nem tudott ma este eljönni. Ezt azért is sajnálja, mert pár hete úgy döntött, hogy a most zajló manchesteri fesztivál turnéra nem megy el, hogy itt lehessen és személyesen köszönje meg a kitüntetést. Annak a zsűrinek, azoknak az embereknek, akiket mind szakmailag, mind emberileg nagyra tart, és így fontossá teszi számára a díjat, amely arra ösztönzi, hogy folytassa a Magyarországon megkezdett útját és munkáját. Még egyszer köszönöm az ő nevében.
Gerzsenyi Bea
manager
Frenák Pál Társulat
