Sisso @ Magyar Narancs
2016.10.06.
Tanulmány
a küzdelemről: a harc testi, lelki, filozófiai,
mitológiai, esztétikai és metafizikai
megközelítése.
És persze tiszta, brutális tánc színházi
körülmények között. A Lutte
talán az utóbbi tíz év legfontosabb
darabja a Frenák-életműben. Minden truváj
megtalálható benne, ami az eddigi koreográfiáiban:
a balett, a Cunningham- és a Limón-technika, a
harcművészet és a butoh sajátos
vegyületéből összeálló, ám
immár összetéveszthetetlen mozdulatrendszer, a
különleges, mérnöki pontossággal
szerkesztett, letisztult színpadi tér, az előadáshoz
írt torz technózene, a pontos önidézetek és
a többi.
Vagyis minden, ami a makacs alkotói önazonosságról
szól, amelynek eredménye ez a mégis friss és
sokféle szemüveggel nézhető darab. A japán
minimalizmus időszaka után most a skandináv
mitológia, az izlandi sagák motívumai és
két újabb harcművészet: a cselgáncs
és a hagyományos izlandi birkózás, a
glima mozdulatai, jelmezei is beépülnek. Plusz
megérkezett a csapatba egy újabb táncosgeneráció,
amelynek mintha egyáltalán nem jelentene gondot Frenák
kíméletlen maximalizmusa, viszont hozzáad
sok-sok szabadságot. A dublini Eoin Mac Donncha például
a kevés verbális jelenetben megnyilvánuló
színészi képességeivel, a Pécsi
Balettből jött Keresztes Patrik a fékezhetetlen
energiáival és Esterházy Fanni, a darab egyetlen
női szereplője az átváltozóképességével.
Maurer Milán már felbukkant a Birdie
című darabban, itt most ő a gravitációellenes
ügynök, aki gumikötélen repked és pörög.
A kiforrott mozdulatok, a zaj, az alpintechnika és a látvány
úgy összességében pazar, már-már
újcirkuszi. Van több újdonság is, mint a
színpad szélébe visszarántó
gumikötelekkel nehezített, glimaalapú birkózás.
Ami kész dinamikai disszertáció a test eddig
általunk kevéssé ismert lehetőségeiről.
Hogy fogja meg egyik táncos a másikat lendületben,
hogyan kell elesni, mitől kap újra lendületet az
izom ilyen pányvák között? De más
jelenetekben van még szó a tehetetlenségi
nyomatékról repülés közben, vagy
arról, hogyan lehet megállítani a színpadi
időt.
Ha akarom, persze van itt egy történet is, amely
társadalmunk jelenéről szól, az általános
fenyegetettségérzésről, a szorongásainkról.
Oké, történetlehetőség is több
van benne, lehet egy elegáns látomás az egész,
amely megidézi a harcos ősök szellemeit, a mondák
világát, amely kevésbé tűnik
irracionálisnak, mint a jelen. Ezek már a nézői
referenciákon múlnak. Az viszont az alkotókon,
hogy mi mindent engedhet meg magának a fantázia.
Egyszer még a szadista úszóedző
medenceszéli magányát is látnom lehetett
a főfigurában: ugyanis a színpadot tükörfényű,
fehér táncszőnyeg fedi, és a világítási
szögtől, illetve a fények színétől
függően egy pillanat alatt megváltozik az
atmoszféra, de még a talaj állaga is.
Egy bokszoló jelenik meg először ezen a felületen,
valahonnan a múlt ködéből, talán pont
a Káosz
című Frenák-darabból, amely egy ringben
játszódik, és néhány kapcsolati
meccs az élettere. A rövid ideig tartó
stroboszkópeffektnek köszönhetően még
jobban a múltba mosódik a kép. Aztán a
színpadszéli zugokból sorra másznak elő
különféle animált figurák, mint kő
alól a skorpió, vagy dobermann a kennelből, szóval
nem emberi mozdulatokkal. Mindig kijelölnek maguknak egy
küzdőteret, ahol magukkal, egymással vagy épp
a külvilágból jövő agresszió
ellen harcolnak, majd eltiportatnak. Aztán a protagonista
érkezik, a megmondó, a főnök aranyszínű
vadászpuskával, táncol és pusztít.
Van, hogy úgy tükröződik a padlóban,
mintha saját személyiségének összetört
darabjain állna, a tudattalanja mélyrétegeit
láthatóvá téve.
Végül a harc- és hómezőn, vagy ha úgy
tetszik, a külvárosi grundon hevernek a halott férfiak.
A mozgás hirtelen hiányából előbukkan
egy másvilági lény, északi szarvas,
agancsán csillog az egész világ. Lelassul a tér,
a harcosok csak alszanak, álmodják az időt.
Trafó,
szeptember 23.
Forrás:
http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/ferfiak-a-hoban-101066
