Ez
nem a gyönyör ideje

Szabó G. László @ Új
Szó
2009.12.02.

Frenák
Pál nemzetközi társulata Seven címmel
mutatta be legújabb darabját a Művészetek
Palotájában

Végtelen
térben, nagy átmérőjű gumikerekekkel
hozza össze és választja szét hét
táncosát Frenák Pál legújabb
alkotásában, a Sevenben. Fantáziájába
gyorsan belelát a néző, s követi is őt
az elszállás pillanatáig.

Bárka,
csónak, hajó, sziget és idegen város,
batyu, zsák, szigorúan őrzött territórium,
otthon és haza a hatalmas traktorgumibelső, mindenki
másra asszociál, de mindenkinek az érzelmek
tára, amelyhez köze volt, köze van és köze
lesz.

Frenák
Pál friss opusával új útra, újonnan
telített gondolatkörbe lépett. Itt és most
nem éppen a párkapcsolatokat, a nemi identitást,
az érzékiség legrejtettebb tartományait
vizsgálgatja, mint korábbi műveiben, ez most mind
háttérbe vonul nála. Ott van, szemmel látható,
itt is történnek érintések, érintkezések,
amelyekben a legégetőbb vágy, a legkínzóbb
testiség pulzál,de minden egyes epizód témája
a magányos egyén vagy a csoportos magány, a
társas lét elvesztése és újbóli
visszanyerése.

Elszakadás,
száműzetés, kitaszítottság,
gyökértelenség, beilleszkedés, újrakezdés,
megkapaszkodás, átalakulás, kétlakiság,
önáltatás és tisztánlátás.
Minden úgy elevenedik meg a színen, olyan erővel
és akkora dinamikával, hogy a néző egyetlen
pillanatra sem marad magára, minden azonnal hat rá, a
zsigereibe hatol, az emlékeit szakítja fel, a lelkét
világítja át. Frenákot ezúttal
valóban az érdekli: mi történik azokkal,
akiket a sorsuk arra kényszerít, hogy elhagyják
megszokott területüket, a biztonságos zónát,
akiket kiszakítanak saját közegükből,
kultúrájukból, és másutt, más
helyzetben, idegen körülmények és idegen
emberek között kell talpon maradniuk. De mi vár
azokra, akik képtelenek idomulni, eggyé válni
azokkal, akik mások, akik nem tudnak beleolvadni egy új
helyzetbe, akik nem tudnak elszakadni a múlttól, a
beléjük ivódott szokásoktól,
hagyományoktól. Sivár, határtalan térben
vergődnek a Seven hősei. Hét ember igyekszik szökni,
menekülni, egy biztos pontban, egy segítő kézben
megkapaszkodni. Mindenüket odahagyva, elveszítve, lerázva
küzdenek a puszta életben maradásukért. Itt
már egy emberi szó, egy kézfogás, egy
ölelés is aranyat ér. Mély és
egyértelmű szimbólum a nagyra fújt
gumikerék. Egyszer a múlt, amelyet húzunk,
cipelünk, vonszolunk magunkal, máskor a jelen, amelyről
el lehet rugaszkodni. Teher, amikor nem ereszt, ugyanakkor
elmozdulási pont is az újrakezdéshez. A
valósággá gyúrt megfoghatatlan. A
legnagyobb küzdelmet nem másokkal és nem is a
természeti erőkkel vívja meg a két ember,
de kínjaik a mi kínjaink, Frenák kínkútja
pedig úgy tűnik, feneketlen.

Nincs
sok derű, kevés az öröm a Sevenben. Ez a darab
nem a boldogság kék madarát kergeti. Ez itt az
ember tragédiája, a keservek vaskos nagykönyve, a
befejezetlen csaták gyötrelmes sorozata. Előbb csak
a torkunkat szorítja, aztán a gyomrunkban telepszik
meg, majd a szív tájékára küld apró,
de fájó nyilalásokat.

A
hét táncos hét egyéniség, hét
erős akarat. Játszi könnyedséggel hajtják
végre a legnehezebb mozgássorokat is. Hajlékonyságukat,
elképesztő erejüket, dinamikájukat a fekete
gumi mutatja meg, miközben egymás testéből
építkezve is elképesztő mutatványokra
képesek. Frenák még az anyanyelvét, a
jelezést is belekomponálja a darabba, humor helyett
azonban most inkább drámával tölti meg.
Táncosai ezúttal is bravúros teljesítményt
nyújtanak. Jantner Emesének a legapróbb
rezzenése is érzelmekkel telített, lépteinek
súlya van, mozdulatai néma jajkiáltások.
Kolozsi Viktória groteszk báját villanja fel az
egyik jelenetben, „csonttalanságát” pedig
újfent akkor bizonyítja, amikor a négy fiú
testén kúszik-mászik akrobatákat
megszégyenítő súlytalansággal.
Nelson Reguera gumitestű táncos, Fekete Zoltánnal
(aki a földön úszva a szelíden hullámzó
tenger legteljesebb illúzióját hozza) most is
olyan duettet adnak, hogy az valóban kápráztató.
De ugyanilyen lenyűgöző Fekete Zoltán azokban a
percekben is, amelyeket az együttes új táncosával,
Major Lászlóval tölt, aki meglepő
gyorsasággal illeszkedett be Frenák társulatába.
Vonzó egyéniségéhez szemmel láthatóan
közel áll ez a stílus, érti és érzi,
amit koreográfusa megkíván tőle, s az
utolsó idegszálát is beleviszi a táncba.
Holoda Péter és Várnagy Kristóf a hatodik
és hetedik táncos a darabban, mindketten pontosan
teljesítenek.

Gilles
Gaurin drámai erejű zenéjéből a jeges
szél, a hóvihar ugyanúgy kihallatszik, mint a
gleccserek zaja, a jégtáblák reccsenése.
Tökéletes aláfestése ez az ember minden
fájdalmának, gyötrődésének.

Jelmez:
Szabó Gergő. Sokáig szürke és fekete,
a legvégén színes sapka, színes kabát,
színes sál, színes zokni. Szép színek,
élénk színek. Hét kötél lóg
be a magasból, mindenkinek a maga kötele. Sálak,
sapkák hullanak a földre, egyre könnyebb és
könnyebb lesz a test, könnyebb a lélek is. Frenák
mégsem ígér szebbet és jobbat. Csak mást.
Valahol másutt.

Súlyos
egy óra.

Értelemmel
és érzelemmel teli.

De
nem a gyönyör ideje.