Esküvő
a Trafóban | Frenák Pál Társulat: Hymen

Czimmermann
Mária @ olvassbele.com

2012.
04. 13.

Nagy
várakozás előzte meg a Frenák
Pál Társulat
új darabjának bemutatóját. A Trafó
szokás szerint zsúfolásig megtelt. A társulatnak
sok a rajongója, akik igazi premiert utoljára 2010-ben
láthattak, mert a tavaly bemutatott Frisson
felújítás volt.

Az
előadás címe Hymen
– az esküvő, a nász latin istenségének
neve.

A
színpadon egy nagy, átlátszó felfújható
medencét látunk, ami üres, de ha mozognak benne,
azt az illúziót kelti, hogy vízzel van tele. A
medence fölé rengeteg menyasszonyi ruhát
függesztettek fel. Az emberek lakodalomra készülnek.
A szőke menyasszony
(Jantner
Emese)
még kombinéban a menyasszonyi ruháját
adja oda a kerekes székben ülő fiúnak, hogy
elterelje a figyelmét, arról, hogy a szintén
szőke vőlegénnyel
(Feicht
Zoltán)
szeretkezik. A vőlegény a bakancsát fényesíti,
a nő a ruháját próbálja. Majd
kimennek, és egy szürke-fekete ruhás, fekete hajú
lány (Vasas
Erika)
jön be, és azt táncolja el, hogy ő ettől
az egésztől nagyon ki van borulva. Vergődik a
medencében, majd nem mozdul többet.

A
tolószékes fiú kiemeli magát a székből,
és kimenti a lányt. A lány ájultnak
tűnik, a fiú élesztgeti, majd talpra állítja,
és járni kényszeríti. A lány, mint
valami rab, engedelmeskedik, és a kezénél fogva
húzza a fiút a székével együtt.

Bejön
egy másik rokon (Nelson
Reguera).
Neki sincs ínyére a lakodalom, de nincs annyira
kétségbeesve, mint a lány. A medence szélén
egyensúlyoz, vergődik ő is egy kicsit, majd játszani
kezd a mozgássérült fiúval. Az ilyen
jelenetek időnként előfordulnak Frenák-darabokban,
és nagyon szoktam szeretni, amint utánozzák
egymást, nagyon figyelnek egymásra a szereplők, és
aztán örömmel együtt mozognak. Reguera is
összeomlik, a fiú vigasztalja

Később
a szőke nővel, aki valószínűleg az
anyja, konfliktusba kerül a tolószékes fiú,
és egymáshoz sem érve „verekszenek”.
Az anya elutasításában, támadásában,
a fogyatékos fiú dacos ellenkezésében
lappang az időnként kirobbanó keserűség,
hogy az anya nem tudja őt elfogadni. Mert egyébként
gondoskodóan, szelíden bánik vele, de az
esküvővel járó stressz kihozza belőle is
az elkeseredést.

A
Holoda
Péter
által zseniálisan megszemélyesített
mozgás- és értelmi sérült fiú
volt az egyetlen érdekes, figyelemreméltó és
szerethető jelenség a darabban. Az előbb leírt
jelenetek pedig a legszebbek és legemlékezetesebbek,
mert ezekben vannak legalább olyan részletek, melyekhez
hasonlóakat még nem ismertem Frenák más
darabjaiból. Egyébként minden táncos a
tőle megszokott mozgás- és érzésvilágot
jeleníti meg. (Feicht Zoltánt ugyan még nem
láttam Frenáknál, de az általa jól
megformált karaktert igen.) És ha vége a
készülődésnek, fotó, és
kezdődhet a mulatság.

A
dramaturgia által előírt mulatság azonban
megmaradt a színpadon. Az előadást ettől
kezdve komolyan
venni nem tudtam, igazán szórakoztatónak sem
találtam. Igen
zavaró, hogy minden túl konkrét. Hogy ráismerek
arra, milyen egy lagzi, és semmi ezen túlmutatót
nem sugall. A jelenet nem más, mint önmaga. Például:
már mindenki be van rúgva, és kötekednek
egymással. Az izmos pasi zuhanyozik, majd kidől. Nincs is
már kedve az arájához, hiszen ami csak
történhetett, az már úgyis megtörtént
közöttük.

Az
egész esküvő csak formalitás, amit egyedül
a szőke nő élvez, de azért ő is szenved
tőle. Úgy, ahogy Jantner Emese szenvedni szokott a
Frenák-előadásokban. A vőlegény
büszke, mert olyan macsós dolog, hogy mostantól
„enyém a nő”. A többiek csupán jó
képet vágnak az egészhez, és megpróbálják
élvezni. Van tánc meg magyar nóta is, ahogy
kell. De a feszültség olykor kirobban, beintenek, csak
úgy, a világnak, és mosoly helyett vicsorognak.
Mindenki főszereplő szeretne lenni, menyasszony és
vőlegény egyszerre. Ezért van mindenki
menyasszonyi ruhában, a bakancs a lábukon meg a
vőlegényt jelenti. Ez bizony frenáki panel, volt
már a Fiúk-ban
is hasonló. Néha egészen mesejátékszerűnek
tűnik a látvány a királylányos
ruhákkal, a szőke nővel, a szőke királyfival
meg a fekete hajú Hamupipőkével.

A
felfújható, puha és átlátszó
medence, a menyasszonyi ruhák lebegő tüllszoknyái,
a világos színpad súlytalanná teszik az
emberek szenvedését. A
mozgás, a drámaiság elvész ebben a
közegben.
A fogyatékos fiú tűnik az egyetlen eleven lénynek
ezek között a kísértetek között.

Frenák
gyakran használ fogyatékos emberekre jellemző
mozgásokat a koreográfiákban. Gyakran előfordul
munkáiban a siketek jelnyelve, az autistákra jellemző
mozgások, a megbénult láb. Ez nagyon tetszik,
mert így teljes a világ. A táncos az egyik
pillanatban még a földön csúszik béna
lábakkal, a következő pillanatban meg elképesztő
akrobatikus mozgást mutat be. Sűrítve jelenik meg,
hogy ugyanaz az ember lehet végtelenül elesett és
csodálatosan ügyes. A fogyatékosság nem
ritka és különleges dolog, bárhol
felbukkanhat.

A
Hymenben
viszont Holoda Péter végig béna marad és
értelmi sérült (még a taps alatt is).
Tudjuk, hogy a valóságban is ritka a csodás
gyógyulás. Hiába próbálnánk
másra gondolni a látottakról, a rokkantság
tárgyiasulása, a kerekes szék
visszavonhatatlanul a konkréthoz láncol. Elvágja
annak a lehetőségét, hogy a látvány
önmagánál többet jelenthessen.

Egyszer
meg lehetett nézni, de Frenákéktól sokkal
nagyobb élményekhez szoktam. Többet is várok.

Forrás:
http://olvassbele.com/2012/04/13/eskuvo-a-trafoban-frenak-pal-tarsulat-hymen/