“A kontrasztok érdekelnek” – interjú Frenák Pállal

Bóta Gábor @ Népszava
2009.02.13.

Erős ösztönök tobzódása, testek összefonódása a Nemzeti Táncszínházban

Frenák Pál nemzetközi hírű táncos és koreográfus, Budapesten és Párizsban egyaránt él és dolgozik. Előadásaival, amelyekben rendszerint az elszabadult ösztönök is felszínre kerülnek, bejárta a világot. Tegnap mutatták be a Nemzeti Táncszínházban a Twins – Ikrek című produkcióját, amiben két testvér vonzódásait és taszításait láthatjuk.

Általában keveri a különböző műfajokat, a táncot, az akrobatikát, a hanghatásokat, és a mostani produkciójában még marionettbábot is alkalmaz.

FP: Verbalitást, szöveget nem használok, de hangfoszlányok, lendületes, belsőből kitörő „hangcafatok” vagy bizonyos lihegések, amelyek az élet alapritmusához hozzátartoznak, előfordulnak nálam. Ez azért is van, mert siketnémák voltak a szüleim, a jelrendszerek világában éltem, nem annyira a verbalitás érdekelt, hanem a mozgás, a gesztus, a mimika. Egyébként is mindig vonzott az átjárhatóság. Még a divatbemutatók is érdekelnek, az ott használt testhelyzetek és mozgásklisék.

A táncosai gyakran nem a földön, hanem akár a plafonon függeszkedve, a levegőben mozognak.

FP: A cirkuszból nem is a konkrét akrobatika, hanem az elrugaszkodás a földtől, a légiesség vonzott. Már az első darabomban a levegőben lebegtek a táncosok, akik megszokták a testsúlyukat, a frontális mozgást, megszoktak bizonyos gyakorlatokat, technikát. Én ezt szeretem lerombolni, és utána természetesen újraépítkezni. Izgat, hogyan képes a táncos a levegőben dolgozni, és hogyan tud visszaérkezni a talajra. Vagyis a kontrasztok, a határvonalak érdekelnek.

A Lakomában azért volt egy, a kötélen tulajdonképpen hagyományosan dolgozó artista is.

FP: Ma már összekeverednek a műfajok, gyakran az artisták is kortárs táncórákat vesznek. A mostani darabban, az Ikrekben is Major Lászlónak és Várnagy Kristófnak a klasszikus balettben megszerzett alaptechnikájához, tudásához hozzátársul egy nagyon légies, akrobatikus organikus mozgásanyag is. A kettőjük karaktere, fantasztikus fi zikai adottsága és a hasonlóságuk adta az ötletet, hogy a korábbi Milán című darabból, ami szóló volt, most csináljunk egy duót, amiben két egymáshoz szinte tojásként hasonlító művész lép fel.

A produkcióiban rendszeresen riasztó ösztönök törnek elő a szereplőkből.

FP: Az ösztönösségben megjelenik valami, ami közel vezet bennünket az énünkhöz. Ahhoz a tényleges énünkhöz, amilyenek valóban vagyunk vagy lennénk, ha lehántanánk magunkról a társadalmi konvenciókat. Nem biztos persze, hogy minden fantáziaképünket és ösztönünket ki kell élnünk.

Ez már valószínűleg vadállatias lenne.

FP: Pontosan. De én éppen azt a határvonalat keresem, ami még megélhető az ösztönökből. Nem az a célom, hogy mindenki fölzabálja egymást a színpadon, hanem éppen azt kutatom, hol van az a pont, amikor ezeket a felszabaduló energiákat építő módon fel lehet használni.

A legutóbbi produkciójában, az InTimE-ban hirtelen tébolyult, erotikus, elsöprő és valószínűleg igen veszélyes ösztönök törtek ki a szereplőkből.

FP: Fontos, hogy azok, akik nézik az előadást, milyen kapcsolatban állnak a saját és mások testével, lelkével, mert amikor testről beszélek, természetesen a lélekről is beszélek, mert ez számomra összefügg, szinte ugyanazt jelenti. Az előadásaim még azok számára is valamilyen módon tükröt tartanak, akik felháborodnak rajtuk. Az InTimE-ban az volt számomra az izgalmas, hogy három test mennyire tud összeolvadni, egyben mozogni. A három táncos olyan magas szintre vitte a testek egymásba fonódását, hogy jóformán egy testnek láttuk a hármat. Keményen megszerkesztett mozgásanyagok fonódnak egymásba, majd egymásból ki. A három test lényegében fuzionál, a néző már nem is tudja, hogy kinek a fejét látja, és ahhoz kinek a teste tartozik. Ez természetesen igencsak erotikus is, de azért engem nemcsak ez érdekel. Én tulajdonképpen mindig arról beszélek, hogy meg kell tanulnia önmagát szeretnie az embernek ahhoz, hogy eljusson a másikhoz. Senkit nem lehet úgy szeretni, ha valaki önmagát nem szereti.

A magány is visszatérő témája. Ön is magányosnak érzi magát?

FP: Egy alkotóművész mindig valamennyire magányosnak érzi magát, mert minden darabjával az ember előre jut, megfogalmaz valamit, és mégis valami még örökösen hiányzik. És ezt a valamit mindig újra és újra keresni kell, ez egyfajta magányossággal, kétellyel, félelemmel jár.

És szereti önmagát?

FP: Fokozatosan tanulom magam elfogadni, szeretni. Amikor engem kénytelenek voltak intézetbe adni a szüleim, akkor elvesztettem a kontrollt, úgy éreztem, hogy nem szeret már senki, nem volt bizalmam a világban. És aztán mégiscsak el kellett hinnem, hogy szeretnek.

Vagyis az előadásai önterápiák is?

FP: Annyira, mint lényegében valamennyi művész esetében. A megélt valóságon keresztül láttatom a világot, de ez nem azt jelenti, hogy csak önmagamról beszélek.

 

Pályakép

Frenák Pál táncos és koreográfus 1957-ben született Budapesten. Párizsban a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott együtt. 1989-ben megalapította a társulatát, a Compagnie Pal Frenakot. 1990 óta rendszeresen Budapesten tartja az ősbemutatóit. Tanított a párizsi és a lille-i Siket Színházban, a Francia Artistaképzőben, táncrehabilitációs programot fejlesztett ki mozgássérült gyerekeknek.