Eleven
kalligráfia

Czibere András
@ Ellenfény
2000. március

„Tebenned
voltam, ó, mozgás, kívül más
mindenen…”
(Paul Valéry: A lélek és
a tánc)    

A haladás a
Gördeszkákban: önerő. Egyenletes irány
mentén haladó önmeghajtás, újra és
újra előrelendített karokkal hajtott önlendület.
A – ki tudja, mihez – uniformizált alak
egyenletesen halad. Lendít, gurul. Megáll. Lendít,
gurul. Megáll. Lendít… sorsát az önerővel
határozva meg. 
Frenák táncosai több
térben – falon, földön, levegőben –
mozgó akrobaták, többtestű, többrétegű
artikulációk. A teret kiaknázó
függetlenségükkel: többtestűek. Önmaguk
megsokszorozásai. Azaz: többrétegűek.
Kényszeresen a falhoz ütve magukat a testek áttörnék,
ami lényegük. Vagy ami bennük: áttörhető.

Frenák
figurái - magukból soha ki nem törve –
mintha kifelé mozdulnának. Mindinkább kifelé.
A
Tricks & Tracks tere nyitott; bárhonnan megközelíthető,
bárhogyan elhagyható. Ennél fogva zárt
is, hiszen létezni benne törvényszerűségekkel
jár. Kiaknázható. A táncos: a bent
tartózkodó kívül levés állapota. 
A
fény kigyúl, a tér szemfájdítóan
fehér. A nézőtérrel szemközti fal bal
oldali zugában könnyű piros ruhás szőke
nő támasztja a falat. Feje fölött hosszú
eséssel sár fröccsen a falra. Hirtelen
értelmeznénk, de nem, ez nem „olvasható”.
Mégis jelzet. Maga a megmásíthatatlanság,
az alaktalan fehérségen hirtelen megjelenő konkrét
alakzat, amely mégsem „konkrét”, hiszen
teremtődése esetleges, véletlenszerű. De:
teremtődés. Forma. Megtestesült engram. „Testünk
és énünk az emlékeink lenyomatainak
kincsesháza, mely anyagokkal, terekkel, testekkel, illatokkal
való kölcsönhatásokból születik”
– olvashatjuk az előadás mottójaként 
Frenák Páltól.
Frenák táncművészete
mindenekelőtt kommunikatív. Megfigyelhető nála
bizonyos narratív jelleg, pontosabban a narrativitás
bizonyos – csak rá jellemző – formája.
A festett testű meztelen férfit és nőt csak
félig – testük szimmetrikus középtengelyéig
– lepik el a kalligrafikus jelek. Csak fél-testük
hordja az írás, a jelalkotás bázisát.
A másik test-fél: szabad. Mintha maga a rétegzetlen
létezés állna a jelek mögött. Egy
része (a „fele”) ott van a jelek mögötteseként,
fedezeteként, a másik része viszont független
marad, meghaladva a jel horizontját.
A jel szabad. 
A
fehér arcú „clown” időről időre
oldalról behajol, és szája elé tartott
mutatóujjával csendre int. Vagy csendet: mutat.
E
műben különböző önpályán,
öntérben mozognak az alakok, a pályák pedig
egybeérnek, illetve keresztezik egymást (tracks).
Egyrészt úgy, hogy azonos mozdulatokat ismételnek,
egymáshoz képest aszinkronban. Nem helyezhető el
középpont sem, és a kint és bent Frenáknál
nem ellentétes, hanem egymást feltételező
állapot.
Nincs is kint-bent. „Ilyenkor megjelenik a
szabadság érzete, ami semmi más, mint üresség,
lyuk a „felismert szükségszerűség”
láncolatában: hely.” (Erdély Miklós:
Marly tézisek) Ez a tánc középútja.
Nincs középpont, van viszont egy mag, amely az ismétlések
és a pályák által közrefogható.
A
meztelen női test felülről közeledik. A fentről
leereszkedő test – mivel nem az úgymond várható
irányból, oldalról, hanem fentről érkezik
– ily módon nem megjelenik, nem feltűnik, hanem
szükségessé válik, egyszer csak betölt
valami általunk eddig nem érzékelt hiányt.
A fentről lefelé ereszkedés történése
önmagában álló (egy fel nem tehető
kérdésre adott) magyarázat. 
De több
világot is látunk, típusokat, nem
egyértelműsített típustöredékeket.
S bár Frenák világa erőteljesen
kommunikatív, szimbólumai viszont nem teljes
szimbólumok, inkább amolyan fél-jelek. Nem
szimbolikusan rétegzett, azaz nem egységes, hanem
inkább összeollózott, viszonylag labilis
jelenségeket látunk, amelyeknek kétségkívül
van szimbolikus rétege, de nem ebben van a jelenlétük
ereje. Sokkal inkább valamiféle narrativitásban.   
  
Csakhogy furcsa ez a narrativitás. Áttételes.
Hiszen a szimbolikusság túlságosan beskatulyázná
a mozgást, ezért szükséges az
„egyértelműség", ami a mozgáson
keresztül mégiscsak áttételes. Mondhatni ez
a befogadó által leginkább megragadható
közbeeső állapot. A szimbolikus a narratívon
keresztül manifesztálódik.
Frenák
típusai – egyrészt a megidézettek,
másrészt a létrehozottak – mintha bizonyos
távolságból megidézett-létrehozott
archetípusok lenének, melyeknek még csak
sejthető eredetük sincs, vagy ha van, eredetük az őket
meghatározó áttételes
narrativitás. 
Frenák kommunikativitásához
hozzátartozik, hogy nála a mozdulat: kalligráfia.
Kalligrafikus artikuláció. Ezért mondom, hogy
nála a mozgás kifelé irányul, mert ez a
jelenlévő önmaga felé való haladásának
egyetlen lehetséges irányultsága. Ezt erősíti
a jelnyelv használata is. A jelekkel ellátott test
„kézzel-lábbal” hadakozik, mígnem
artikulálatlan hangok törnek belőle elő, és
körbe-körbe futkos. A kifelé irányuló
egzisztenciális erő tovább nem terjeszthető:
kiterjedését körbejárja. A kifelé
irányulás önmagába tér. Viszont:
dinamikus. Rugalmasan tágas, így az akrobatika által
függetlenné válik, de némaságával
– amit a jelnyelv használata csak fokoz – nem
haladja meg a kint-bent tartományát. A közbeeső
tér a kint-bent metatopográfiai függvénye.
A testek szándékosan megütődnek. Ez is
egyfajta határ-meghaladás, ugyanúgy, mint a
falnak való nekirugaszkodás: az ütődéssel,
nekiveselkedéssel (ezek kivételesen látványosak)
a test egy pillanatra függetlenedik önnön fizikumától,
de rögtön mélyebbre is süllyed benne. 
Az
akrobatika az egzisztálás lehetőségeinek
felel meg (tricks).
Az előadás vége szabályos
divatbemutató idézet: a típusok velünk
szemben oda-vissza haladva egyenesen, kihívóan,
felfedhetetlenül szembesítenek.
A koreográfia
dramaturgiájában tendencia, hogy az újabb és
újabb alakok feltűnése után a kialakult
rendszer önmagában variálódik. A darab vége
felé aztán megjelenik egy új alak (Frenák):
a hófehér, prémszegélyes kabátos
figura végletekig lelassított mozgásával
a butoh táncot idézi. „A butoh nem más,
mint leereszkedni a saját testünkbe.” –
állítja Nagy József. A kiszámíthatatlan
menetű lassúság ugyanis a darab olyan összegző
artikulációja, amely a jelenlétet tiszta,
redukált jelenlétét teszi. Az aprólékos,
végsőkig kitartott pillanatok - amelyekkel megtörténik
- válnak így meghaladottá. A minimalizált
testmozgás visszahelyezi a testet azon eredeti állapotába,
ahonnan többé már nincsen elmozdítás.
A test saját ritmusát veszi fel. Nem „csak”
sors, nem „csak” alkat többé, hanem olyan
irányzék is, amely a gravitálást tiszta
energiaként éli át: ha mozdul, a gravitálást
is megmozdítja. Ezzel tehetetlensége
„megoldódik”.
Frenák világa a
kihűlés felé tart, mintha a fém
egzaltációja lenne. Az előadás 
zenéje-zöreje hatására érzékelhető
a hallásküszöb, és a fejben, a fülben
kompenzációként süket tér
keletkezik.
Nonfiguratív artikuláció.

Forrás:
http://www2.ellenfeny.hu/index.php/archivum/2000/3-4/1093-eleven-kalligrafia?layout=offline