Egymásba
gabalyodásból társas magány

Bóta Gábor @ Népszava
2008.
12. 20.

A
magyar színész lefúrt lábú, mondta
valaha egy remek mozgáskultúrával, akár
akrobatikus készséggel megáldott művész,
Cserhalmi György. Ez azt jelentette, hogy nálunk a
pszichologizáló, realista színjátszás
az úr, azaz a produkciók többségében
a színészek álldigálnak vagy üddögélnek,
és különböző szintű átéléssel
elmondják a szöveget. Míg a miénknél
boldogabb színházkultúrákban, hogy ne
menjünk olyan nagyon messzire, például a
lengyelben vagy a románban, a sokkal stilizáltabb,
ezért több mozgást, nagyfokú testi
felkészültséget igénylő játékmód
inkább hozzátartozik a színházi
anyanyelvhez. Persze itthon is mindig voltak kivételek. Amikor
Jirí Menzel a Katona József Színházban
konfliktusoktól tarkított próbafolyamatban
Gozzi A szarvaskirály című darabját
rendezte, akadt egy színész, Bán János,
aki láthatóan magától értetődő
természetességgel felelt meg annak a fokozott
mozgásigénynek, amit Menzel a többiektől is
elvárt volna. Hiszen az Oscar-díjas rendező és
színész, amikor egy vendégjátékon
ő szerepelt a Katona József Színházban a
Nőtlen urak panziója című fergeteges
bohózatban, olyan laza könnyedséggel egy fotelbe
szaltózva érkezett a deszkákra, hogy mindenki
megcsodálta, aki látta.

A
mostani fiatal, magyar színésznemzedék
persze a mozgás területén felkészültebb,
mint a régi. Ez egyrészt a sok zenés darabnak
köszönhető, amelyekben táncra kell perdülni,
bár ezekben a produkciókban gyakran a prózai
jelenetek a lehető legkonvencionálisabbak. Másrészt
amióta Ladányi Andrea a mozgástanszék
vezetője a Színház- és Filmművészeti
Egyetemen, alaposan megdolgoztat minden növendéket, erről
remek vizsgaelőadások tanúskodnak. A Katona József
Színház tájékán is sokat változott
a helyzet, Bozsik Yvette például előszeretettel
társít színészeket és táncosokat,
az előbbieket táncos feladatokra, az utóbbiakat
pedig színészi teljesítményre is
ösztökélve.

De
van már olyan együttes is, a Maladype Színház,
melynek tagjai rendszeres tréningeken vesznek részt,
irigylésre méltó az állóképességük,
és tulajdonképpen már nem megmondható,
hogy ők prózai színészek vagy
mozgásművészek inkább. Vezetőjük,
Balázs Zoltán Párizsban tanulta a színházi
mesterséget, rendező és színész
egyaránt. Kezdetektől fogva eltért a realista
stílustól. Szertartásjellegű színházat
celebrált, a zene és a látvány hangsúlyos
jelenlétével. Gyakran ugyan azt éreztem, hogy az
erőteljes koncepció, a kemény csapatmunka
agyonnyomja a személyiséget, kevéssé
vannak egyéni alakítások, már-már
„idomítás”, amit látok. Ez pedig
némi ridegséget, kimódoltságot,
monotóniát eredményezett. De mostanra a
módszeres munka beérni látszik. Már
tavasszal, a Leonce és Léna előadása
elbűvölően játékos volt a Bárka
Színházban. A színészek négyféle
felfogásban tanultak meg minden jelenetet. A közönség
tagjaiként rendelhettünk, ha egy-egy jelenetet akár
többféle felfogásban és szereposztásban
is meg akarunk nézni. A próza tényleg
egyenrangúvá vált a mozgással. A
színészek akár egymás hegyén-hátán
álltak, gúlát alkottak vagy éppen keskeny
pallón lavíroztak, miközben meggyőzően
mondták Büchner sorait. Volt ebben persze erőfi
togtatás és erőpróba is, annak megmutatása,
hogy mi mindenre képes az együttes, de ez feloldódott
a játékosságban, a találékony
rögtönzésekben. A mostani, Tojáséj
című bemutatón, a Thália Színház
Új Stúdiójábanmár csak egy-egy
szót mondanak vagy éppen kurjantanak a színészek.
Egyébként csaknem másfél órányi
mozgást látunk egyhuzamban, leginkább Ravel
zenéjére. De ez nem tánc, még kevésbé
balett, inkább mind hevülékenyebb, ugyanakkor
pajkos, gyermeki csínytevés, olyan, mintha nagy
fantáziájú kölykök rossz fát
tennének a tűzre, elbabrálnának –
egymást is beleértve – mindazzal, ami a kezük
ügyébe kerül. Kipróbálják, mi
mire használható. A tojásokat például
egymás szájába csókolják. Vagy
éppen a nyers tojást is narkotikus kéjjel
szippantják magukba. Tojás formájú
lasztit paszszolgatnak, közben rafinált módon
helyezkednek, mintha az életben kiszorítósdit
játszanának. Tébolyult energiával
nekirohannak a falnak, mintha iparkodnának kifutni a világból.
Bizonyos dolgokat előre rögzítettek, de amúgy
felszabadultan improvizálnak. Végigpróbálgatják
saját lehetőségeiket is. Díszletként,
olykor megelevenített partnerként harminc bábflamingó
szolgál. Tologatják őket, mintha hadsereget
szerveznének belőlük, mögéjük
bújnak, netán táncra perdülnek velük.
Elméláznak vagy a bacchanália felfokozott
állapotába kerülnek, kiszolgáltatják
a testüket egymásnak, és semmit nem szégyellve
nekünk. Közszemlére teszik erényeiket és
hibáikat. A színház alapkérdéseire
kérdeznek rá. Arra, hogy meddig vihető el lelki és
fizikai megterhelésben a színész, anélkül,
hogy még maradandó károsodást szenvedne.

Hasonló
dilemmákat feszeget régóta Frenák Pál
is, aki szintén ötvözni igyekszik a különböző
műfajokat. Táncot vegyít cirkuszi akrobatikával.
Színészi képességeket is megkíván
a táncosoktól. A lelki lemeztelenedést valóságos
meztelenséggel párosítja. A tavalyi Instinct
című produkciója arról regélt, hogy
mennyire reménytelenül elmagányosodtunk. A múlt
heti bemutatója a Trafóban, az Intime pedig arról
szól, hogy mennyire igyekszik test és test egymásnak
feszülni, mennyire vágyik az érintésre,
egymásba bújásra, gabalyodásra, és
mennyire társas magány lesz a végén ebből
is. De aztán a társadalmi hazugságok csak
lefeslenek, a test megköveteli a magáét,
szétrobbantja a kialakult viszonyokat, szétfeszít
minden határt, és itt is eljutunk a tébolyult
bacchanáliáig. Tobzódnak az ösztönök,
vitustáncot járnak az idegek, őrjítővé
válik a tempó, csatakosak lesznek a fellépők.
Ahogy Balázs, úgy Frenák is eksztázisig
hajtja a szereplőit. A két előadás
alaphangulata azonban más. A Tojáséj elsősorban
a boldogsághormonokat szabadítja fel, a játékosság
kéjjel való ötvözete, miközben szerelmi
vallomás a színházról is. Frenák
inkább letargikus. Bemutatja a romboló erőket.
Volt már groteszkebb, gúnyosabb, nyelvöltögetőbben
szarkasztikus, mint például a Tricks & Tracks vagy
a Fiúk esetében. Most inkább letargikus. Ő
is tágítani igyekszik a határokat. Volt már
erőteljesebb, volt már jobb is, amit koreografált,
de most sincs nyoma a megállapodottságnak, érződik,
hogy nemcsak a testeket hajszolja agyon, az agya is jár,
mindazt igyekszik kipréselni magából, ami
egyáltalán kiadható. Nem az elkényelmesedett
bérletes nézőknek csinál színházat,
és nem rutinos, megállapodott szereplőkkel
dolgozik. Ahogy a Maladype Színház társulata
sem. A magyar színház zöme sokkal ellustultabb
náluk. De azért az ő erjesztő hatásuknak
is köszönhetően valami mégiscsak mozgásban
van.