Cut-copy-paste

Horeczky
Krisztina @ szinhaz.net
2017.11.07.

2 in 1 kritika:
Frenák Pál Társulat: HIR-O és Bozsik
Yvette Társulat: Kodály ‒ Ligeti-est / CAFe
Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

Bozsik Yvette és
Frenák Pál műveinek közös vonása,
hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták
ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

A II. világháború
traumája – elsősorban is a nagaszaki, hirosimai
atomtámadás ‒ hívta életre Japánban
a butoht, a Tacumi Hidzsikata alapító atya és
Kazuo Ohno által az 1950-es évek végén
megalkotott „szociotánc”-ot.  A káosz
teremtette improvizatív „topogó tánc”-nak
ugyanannyira vízjele a sötét expresszionizmus és
a létfilozófiai tartalom, mint a tabutörés,
a nyers szexualitás, a kapcsolattartás a másvilággal.
Egyaránt sajátja a szépség-halál-veszteség-vereség
alapélménye, a tudatalatti, a radikalitás és
a provokáció; a démoni és a lírai,
az elégikus és a groteszk. Frenák Pál
oeuvre-jének fontos ihletforrása közel két
évtizeddel ezelőtti tanulmányútja Japánban,
miként meghatározó élménye az
akkor 94 esztendős Ohnóval való találkozása
is. Tapasztalatait – és magát a butoh műfajt
‒ először az 1999-es Tricks & Tracksbe
sűrítette bele, majd rá egy évre a
remek MenNonNo szólójába, és a
Bozsik Yvette-tel készített Ito és
Szajuriba. (Társulata 2009-ben turnézott a távol-keleti
országban.)

Frenák az elmúlt esztendőkben készült
munkáinak előre megírható műismertetőibe
szubrutinból be lehetne ékelni az alábbi,
ezúttal a HIR-O-ról olvasható,
mára epitheton ornansszá[1] kristályosodott
szavakat: „folyamatos spirális mozgás”,
„szüntelen pörgő, vertikális és
horizontális mozgás”, „tüntetően
magányra kényszerít”, „bőrünkön
érezzük”, „drámaiság és
brutalitás”. Továbbá az alábbi
mondatot, jelentsen bármit is: „a táncosok
belefeszülnek a deleuze-i gondolat (»a legborzasztóbb
spirál az egyenes«) egyetemességébe”.
Filozófiai ideákat szó szerinti értelmezésben
átültetni mozgásra – vagyis, „spirálisan”
pörögni trapézon, kötélen, bambuszrúdon
‒ elemi iskolás megoldás. Betokosodott
mozgásformákat ugyanazon, évtizedek óta
rongyosra idézett filozófus bárgyú
képzavarokká lebutított gondolataival
megtámasztani: parvenüség, blődli. Az a
jelenség pedig, hogy egy táncos-koreográfus
munkái jó ideje nem többek fáradt
önidézeteknél, akkor is fölvet bizonyos
problémákat, ha ez az alkotó nem gyarapítja
a hazai ún. YouTube-koreográfusok hosszan kígyózó
sorát. Azaz – saját stílusa lévén
‒ nem másoktól csen, hanem „cut-copy-paste”
önmagát másolja.  Sokszorosít. Az
eljárás oka azonban mindkét esetben ugyanaz:
nincs gondolat, nincs mondanivaló, ellenben van feszítő
darabkészítési, főleg -bemutatási
kényszer. Noha a tánc nem elsősorban
intellektuális művészet – ezért is
áll közeli kapcsolatban az ösztönvilággal,
primer ingerekkel, a zsigerivel ‒ szellemi tunyaság
puszta látványra építeni egy produkciót.
Ráadást esetünkben a téma – Hirosima
‒ ab ovo ellenáll az önmagáért való
esztétizálásnak, amely a butohtól mint
protesztszínháztól gyökeresen idegen,
ahogyan a szépelgés is. Amúgy az Operaház
idei Bartók TáncTriptichonjába készített A
fából faragott királyfi is dacol a l’art
pour l’art esztétizálással, csak
máshogyan.

A Magyar
Táncművészeti Egyetem (MTE) hallgatóinak
közreműködésével létrehozott,
tizennégy szereplős opusában az alkotó ott
folytatja, ahol abbahagyta. A hatvan percet leginkább a
háromszög alakú trapézokon és a
bambuszrudakon rutinosan forgó-mozgó, fehérre
festett arcú, félmeztelen táncosok töltik
ki, alsóneműben. A szokásosan szépen
világított, letisztult térben fehér
hálóingben kúsznak-másznak az előadók,
majd vakító fénylobbanások közepette
átszaladnak a színen. A vállakról
lehulló, pillangó mintás kimonókban
tisztesen végeznek hullámzó mozgást,
ahogyan a csoportos szinkronmozgás kis fáziskéséssel
is rendjén van.  Az MTE növendékei példásan
működnek együtt a társulat tagjaival – és
ez koreográfusi erény is. Mindeközben megvalósul
a butoh sarokpontja: az „üresség” és a
„semmi” ‒ csakhogy korántsem zen-buddhista
értelemben. A HIR-O-t nézve tapintható a
sekélyesség és a semmitmondás. 
Sorjáznak a ki tudja, hányszor látott,
tetszetősre megkomponált, steril képek, a japáni
jelleget megragadni hivatott, „egzotikus” bambuszokkal,
kimonókkal.  A súlytalan záróképben
fehér kimonóban, lassúdad léptekkel
érkezik a színre Lőrinc Katalin, aki feltupírozott
hajzuhataggal kisvártatva pőrén áll
előttünk, miközben bombatámadás hangjait
halljuk. Lőrincre – főleg vendégművész
minőségében – szólót lehetne
írni. Ahogyan egykoron Frenákra is lehetett; felteszem,
ma is lehetséges volna, de még inkább sürgető.

(folyt.)

Forrás:
http://szinhaz.net/2017/11/07/horeczky-krisztina-cut-copy-paste/