Csak
az a fekete, fekete... úszógumi

Szoboszlai
Annamária @ ZeneZeneTánc
2010. január

Társulatának
tízéves jubileuma alkalmából Frenák
Pál felújította a KáOsz-t és 2009
novemberében, a Művészetek Palotájában
sor került új darabjának, a Seven-nek a
premierjére is. Csábító a gondolat, hogy
a Seven-ben a „klasszicizálódott”,
jubileumi darabot, a frenáki gondolkodásmód
tablóját lássuk, keressük.

A
vízszintesből kidöntött, lejtőként
szolgáló talaj (Instinct, Frisson) megnyugszik; nem
jelenik meg az emberi játszmák helyszínéül
szolgáló ring sem (KaOsz – Carmen 7x); elmarad a
fizikai fájdalmat keltő zaj-zene is. Áttekinthetően
kirajzolódik a szerkezet, bár a nézőnek
többször támad az az érzése, mintha
nem lenne eldöntött, hol a „vége” a
darabnak, s hogy az a „vég” milyen is akar lenne
pontosan. Frappánsan hatásvadász, vagy mint egy
hirtelen becsapódó bomba, robban a korábbi
látszat-befejezések után, a meglepetés
erejével(egyéb ötlet hiányában)? A
táncosok szokott alulöltözöttségük
alsónadrágjával, kombinéjával
ismét tökéletesen teljesítenek a testükbe
ivódott „frenákos” mozdulatokban: a
kiszolgáltatottság, a kiúttalan vergődés,
a vonzás és a taszítás végletesen
lecsupaszított jelzésrendszerében, melyben az
ember csak tudatosságát vesztett, a rugalmas
gumi-kellékről minduntalan visszapattanó
csukló-nyeklő báb lehet. S bár a
mozgásanyag (az előbbiekből is adódóan)
egysíkúnak tűnik, az állandó
kellékként használt úszógumi pedig
olykor nemcsak a táncosokra, de magára az előadásra
is ránehezedik, valahogy mégis mindez értelmet
nyer. Frenák át-és újragondolja Frenákot,
s ennek a szép képekkel dolgozó előadásnak
a szűk számúra redukált - más
darabokban már ilyen-olyan formában látott –
elemeiből esszenciát igyekezett sűríteni.
Olyannyira, hogy a Seven-t („Hét”) – a
megelőző híradásokkal ellentétben –
csak hatan táncolják. A hetedik maga Frenák lett
volna, távolmaradása, vagy láthatatlan
hetedikként való jelenléte azonban továbbírja
a láthatót. (Igaz, a 2009. novemberi premieren Várnagy
Kristóf szerepelt hetedikként a színlapon.)

A
kezdőképen végtelen, befagyott vizek képzetét
keltik a színpadra irányuló fények. Óriás
úszógumi-szerűséget (mentőcsónokat?,
gályát?) húznak maguk után a kabátba,
sapkába öltözött táncosok, akik jobbról
is, balról is érkeznek a különös
terhekkel. Ezeknek a szilárd talajon végképp
semmi hasznát nem vehetik. Van, hogy valakinek a kötele
végén a fekete gumiszörny helyett egy alsónadrágos
társa figyel. Ő igyekszik megnehezíteni „gazdája”
dolgát, s átvenni az irányítást.
De ezek az akciók inkább csak erőtlen,
kilátástalan próbálkozások –
alá-és fölérendeltség kérdése
majdhogynem értelmét veszti ebben a relációban.
Hisz menekülni nincs hova, minden tett és létezés
belesimul a monoton pergő időbe. Épp elég
ideig látjuk a képet ahhoz, hogy felszívódjék
a szemünkben, s erős, a koreográfia egészét
meghatározó hangulatot teremtsen. Hiába
próbáljuk megszámolni, hányan vannak a
színpadon, ezrek vonszolódhatnak a síkká
könnyített terepen, a csúcs reménye nélkül
maradt Sziszüphosz bőrében. Itt talán még
újrakezdés sincs, csak az olvadás meg a fagyás
kétpólusúsága. Akinek nem jutott, aki
szabadon rohanhatna a vékony jégen, melyre időnként
(a Wings-ből ismerős) rianás-szerű ábrákat
ír a fény, az is harcol a hasznavehetetlen csónakért.
Teher is, de megtartó is a szenvedés.

Változik
a szín. „Nyaralunk”. A dermedt vizek felolvadtak,
az egyetlen úszógumi mellett megjelenik egy nemtelen
alak. Elképesztően rugalmas teste ide-oda hajlik,
csavarodik. A furcsa börleszk-figura ugyan felidézi a
némafilmek nevettetőit, de az aláfestő zene
glamúrosan groteszké, maivá színezi a
képet. Úszódressze a korábbi
Frenák-szólót, a Mennonnót juttatja
észbe, csak épp az óriás, víztükörként
kifeszülő, majd a mozgás során táncosra
tekeredő szoknya helyett egy úszógumi a „partner”.
E körül pipiskedik, téblábol a szólista.
Olykor beleérinti a kacsúsztatónyi medencébe
a lábát, majd kényeskedve kihúzza.
Kedélyeskedő jelenet, sejteti, hogy nem „ússzuk
meg” ilyen egyszerűen a jeget. S ahogy télre jöhet
a jó idő, a strand meg a bambi, úgy a nyárba
bele is lehet fulladni.

Vált
a kép, s immár – még mindig a Mennonnót
idézve – a jellegzetes Yves Klein-féle ultramarin
kékbe vált a színpad. Először egyetlen
táncos szenved a fekete úszógumijával,
rugózik gályáján-hajóján,
mint egy katasztrófa egyetlen túlélője.
Visszapattan róla, elmerül benne. Majd sorban érkeznek
a társak, előbb két fiú, aztán egy,
majd még egy lány csapódik neki a fekete
guminak, mászik bele, borul rá, bújik a
fenekére, rántja bele partnerét. Csónak,
mindent magába szippantó fekete lyuk. Szabadulás
és börtön egyben. Itt bukkannak fel először
a lányok fekete kombinéjukban, ebben az emblematikus
jelmezben, mely azt sugallja, mintha mindenki épp szerelmi
légyottról érkezne, azaz mintha mindenki
kizárólag nemiségében lehetne jelen.
Sohasem, mint önálló tudattal bíró
személy/személyiség. De még csak ez a
nemi elkülönülés sem tartós. Hisz
egymáshoz neutralizálódnak, és hamarosan
már csak testek ők. Hús, és bőr, és
idegek, kitéve valami befolyásolhatatlan külső
erőnek, ami fut, játszadozik rajtuk, gyötri őket
egyre. Az emberi lényt érintő titkos igazságokról
beszél rideg tárgyilagossággal: az ember
szellemtől megfosztott működéséről
– az anyag szemszögéből. A jelenet végén
a társak „elúsznak”, míg az egyik
lány (Jantner Emese) magára marad a színpad
közepén. A hátsó függöny
felemelkedik, még hatalmasabbá tágul a tér,
s mint valamit ítéletvégrehajtó brigád,
ott áll az öt fiú, az öt-embernyi magas
úszógumival. Mindközül a legszürreálisabb
jelenet veszi kezdetét: a fekvő lány fölé
élettelen, lomha tetemekként jókora heggyé
gyűlnek a gumik. Aztán a „romok” alól
előmászik a túlélő. Elhasznált,
tikkadt rongybaba-lényében már bujkál
valami a helyzetére döbbent individuumból.

Új
kép. A hat táncos diagonálban sorakozik a fekvő
gumik mellett, hátukat mutatva felénk. A zenében
a földhöz csapódó katonacsizmák
hangját ismerjük fel, ezt az embertől eredő,
mégis gépies zajt. Az előadás tengelye ez,
visszatér a darab elején látott gumi-vontató
kép, de ezúttal a darabjaira hullott jégpáncél
rajzolja fel magát a táncszőnyegre. A vontatók
közt immár feltűnik az egyik lány is, míg
a másik, mintegy megkésett áldozat, érkezik
csak a színre. Őt a négy fiú (Fekete
Zoltán, Major László, Nelson Reguera, Holoda
Péter) – fejükön zacskószerű
sisakkal – a magasba emeli. Az úszógumik helyett
most élő, bár arctalan testeken vergődik-táncol
a lány (Kolozsi Viktória). Le-lesiklik róluk,
majd megint vissza. Le. Vissza. Szabadulna is, meg nem is.

Aztán
egy tekebábuként magányosan álló
nő-alak látható, akit folyton leüt a lábáról
a vissza-visszalóduló, lengőteke-golyóként
felfüggesztett fekete úszógumi. A börleszk-ízű
jelenet a darab elején látott mini-medencés
szóló párja: oldást hoz a tehetetlenség
groteszk rajza.

Akárcsak
a sokszínű ruhában betopogó hat táncos.
A jól sikerült jelmezek egyszerre hatnak a verseny-úszók
fürdőköpenyének-törölközőjének-úszósapkájának,
s télikabátnak-sálnak-kucsmának. Tél
és nyár, fagy és víz hirtelen eggyé
fűződik, de aztán a békésen
korcsolyázók tiritarka téllé festik a
fagyot. Ennyi színt még összesen nem láthattunk
Frenák színpadán. A pillanatnyi idillt azonban
megzavarja egy, az égből bezuhanó fekete úszógumi.

A
záró képen mintha megannyi színes hópihe
emelkedne a magasba a kötélhágcsókon,
kimenekedve télből, nyárból, fagyból,
olvadásból. Az előadás – szándékosan,
vagy, mert a koreográfus még keresi a végső
formát – többször is „befejeződni”
látszik, de aztán tovább lendül. Így,
hogy a levegőben lebegő táncosok szimbolikus képe
még mindig nem a záróakkord, már meg sem
lep, de hogy az üres színpadra újra lezuhan az
állandó kellék, a fekete úszógumi,
az mégis csak döbbenetes. Sután drámainak,
arcátlanul direktnek hat a közben fölcsendülő,
hősöket sirató klasszikus zenével.

Ez az anyag közel enged magához. Nem
az extremitásra kerül a hangsúly, inkább a
meditatív töprengésnek rendelődik alá
a Seven.