Azok
a csodálatos fiúk!

Szepesi
Krisztina @ Zsöllye
2004/5

Frenák
Pál Társulat a Trafóban

Azok
a hiú, nárcisztikus, egomán, szorongó,
szeretetre éhes, megzabolázhatatlan és örökké
adni akaró fiúk! Mindegy kinek: fiúnak vagy
lánynak, egynek vagy többnek. A történet
ugyanaz marad. Csak történjen már valami. Nyíljon
ki az ajtó, törje meg a sötétséget az
a furcsán és merészen belövellő fény!
És jöjjön a férfi huncut és vadóc
fiú képében! Jöjjön az a rejtőzködő
férfi, akit Frenák Pál
beenged az ajtón, és mutassa meg, mit rejteget!

Frenák
végre ismét megújult. A Blue
Springnél már gyanús
volt, hogy megbújik benne valami vágyakozás, de
most, a Fiúk...
című koreográfiában szinte minden pillanat
újdonságot rejt. Hiszen rengeteg a klasszikus
értelemben vett, nem ad hoc-nak tűnő,
megkoreografált tánc, ami az utóbbi években
nemigen jellemezte a társulat előadásait.
Leginkább az állatiasan dühös izomrángások,
az önmagukból kiforduló, görnyedő testek
voltak meghatározóak Frenák véglényeinek
katartikus mozgásorgiáiban. Most viszont szembetűnőek
a duettben eltáncolt, tiszta mozdulatsorok.

Kezdetben a koreográfus hű marad
önmagához: a gyomromban érzem Fabrice
Planquette zenéjének
dübörgő ritmusát, az érzéketlennek
és színtelennek tűnő, ám annál
mélyebbre hatoló technót. Aztán feltűnik
egy kötél és a hozzá tartozó férfi.
Gergely Attila
rácsavarodva, húzódzkodva, tekeregve évődik
és harcol az olykor önnön férfiasságát
jelképező s azt meghosszabbító kötéllel.
Aztán megjelenik egy másik szereplő. Váltják
egymást, az ajtók csapódnak, mint a csak
pillanatra kitárulkozó, gyáva lelkek kapui. Majd
jön a látványosan kidolgozott koreográfia
is, melyet két táncos – Gergely
Attila és Miguel
Ortega – egyszerre, mégis
egyénisége szerinti apró változtatásokkal
mutat be.

A
négy fiú hirtelen ott áll az ajtóban.
Dumcsiznak, cigiznek, kóstolgatják egymást, és
itt is van még egy újdonság. A humor. A találó,
banális és provokatív humor, az önirónia.
Megható és egyben mókás, ahogyan Rolando
Rocha fehér női
kisestélyiben és fekete gumicsizmában jár
egyszerre keményen férfias, puhán nőies és
bizonytalankodóan nemtelen szólót.

Mint
ahogyan a humort ellenpontozva szívbemarkolóan vergődik
a kötelrengetegen André
Sueiro Barbose morgó,
húscafatokat marcangoló vad kutyák hangjára.
Aztán zavarba ejtően szép a három férfihát
grillcsirkét, majd dobbanó szívet és
mutáns lényeket formázó tánca.

Az
egymást váltó szkeccsek apróságokból
nyernek igazi értelmet, és csak akkor, ha bele akarom
látni azt, amit gondolni merészelek. Ha el merem
képzelni az előadás láttán: a pasik
néha testüket meghosszabbító büszkeségükkel
romantikáznak, álmukban tütübe bújt
balerinákkal kefélnek, akik akár férfiak
is lehetnek, és ha elhiszem, valódi harcot vív
egymással két férfi egymásért vagy
másért. Pontosan megkomponált az a dramaturgia
is, amely hullámokban futtatja végig a tragikumot és
a komikumot az előadáson, hogy ne csúszhassak bele
egyikbe se. Hogy ne ejthessek könnycseppet csak úgy, és
ne csapkodhassam a térdem a nevetéstől
önkéntelenül.

Frenák
nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy belesüllyedjek egy érzésbe.
Ahogyan tette azt az eddigi produkcióiban, amikor kézen
fogva vezetett be valami katartikus, mély depresszióba,
aztán jól benne hagyott, hogy legyen időm
elgondolkodni, visszaidézni, és megtartani mindent az
emlékezetemben. Most a humor abszurditásával és
a hirtelen érkező, nem várt tragédiával
éri el ugyanazt. Ha lehet, még erősebben. Mert
mikor felhangzik Tony Benettől
a Good Life,
és Gergely Attila
egy labilis medencében fetrengve kiáltja sírva,
hogy ő a legjobb, mert ő szupermen, és kezdem végre
megérteni, hogy „a férfi” ezt tényleg
nem hiszi el magáról anélkül, hogy a
világba kiáltaná, akkor már nem lepődöm
meg az elhaló testen végigfutó főcímspoton,
melyben a jól ismert szinkronhangok csalnak mosolyot arcomra a
tétova, utat kereső könnycseppek közt. Nem
tudod, sírj vagy nevess, csak valami különöset
érzel a gyomrodban. És akkor a nemzetköziség
jegyében a négy férfi mindegyike saját
nyelvén szólal meg, saját stílusában
perel a világgal, hogy mégis elmosolyodjak. Mert szép.
Szép a különbözőség, akár
nemek, akár érzelmek tárgyai különbözőek.