Az
emlékezet úszni megy

Mestyán
Ádám @ Színház

2007.
január

Őszintén
bevallom: Frenák Pál legújabb darabjáról
kritikát írni igencsak gyötrelmes foglalatoskodás.
Nehéz ugyanis megítélni, hogy egy új
korszak kezdete vagy egy fantasztikus karrier vége a TRA-CE
címû alkotás. Egy bizonyos: szólóról
van szó. A koreográfus a Mil-An tavaszi fiaskója
után új alkotását megint nem társulatra
írta. Ez a tény annyit mindenképpen jelez, hogy
nevében ugyan létezik a társulata, de nem igazán
inspiratív. Ilyenkor mit is tehetne egy mûvész?
Magába fordul.

Frenák
Pál magába nézett, és amit talált,
az nem más, mint a magyar tánctörténet
egyik legszebb szólója, a MENnOnNO címû,
2000-ben bemutatott mûve. Ennek a motívumrendszerét
felhasználva igyekszik egy új szólót
alkotni. Ez volna a TRA-CE, mely cím ugyan megtévesztôen
hasonlít a sarki kínai étterem étlapján
található egyik mártáshoz, de a mûvelt
fô számára csakis a francia „trace”
villanhat be. Ez a szó nyomot, lenyomatot és emléket
jelent. Frenák igazi dekonstruktôr: mindkét
jelentést egyszerre kívánja megôrizni,
miközben egy új struktúrába illeszti be a
szót. A nyom fizikalitását az emlék
mentális mintázatával szövi át a
test terében: testemlékezetet alkot, egy izzadságszagú
szuvenírt.

A
MENnOnNO egy helyben zajló mozgásanyagát a
mûvész a TRA-CE-ban kiterjeszti. Legalábbis ez
lenne a szándéka. A spirálmozgást
szétteríteni a térben. Ezenkívül
jellegzetes frenáki elemekkel zsúfolja tele a MU
Színház színpadát: erôs zenével,
ordításokkal, az úszósapka-úszószemüveg
összeállítással (az utóbbi legalább
tíz éve állandó kelléke), a
színpad jobb oldalán kinyíló ajtószerû
fénysávval, melyben valaki szinte meztelenül jön
a közönség felé (az „ajtó-effektus”).
Frenák azon alkotók közé tartozik, akiket
igen jól lehetne parodizálni, hiszen állandó
saját eszközöket használnak. Nyugodtan
nevezhetjük ezeket paneleknek.

A
TRA-CE kezdôképében Várnagy Kristóf,
az est fôszereplôje – egy igen nagy tehetségû,
már-már akrobata balett-táncos –
békatalpakon ugrál. A békatalpak esetlenségén
a táncos egy idô után úgy segítene,
hogy nôi fürdôruhát vesz fel. Immáron
teljesen úszáshoz öltözve, fenekén
olykor némileg igazítva beáll a színpad
közepén kijelölt nagy téglalap szélére,
mely pusztán ettôl fürdômedencévé
változik. (A téglalapban egyébiránt az
elsô jelenet közben francia szövegrészletek
jelennek meg, de inkább csak háttérként,
semmint jelentéshordozó elemként.) Ebbe aztán
beleugrik a táncos. Az ugrás pillanatában
megváltozik a zene, és átalakulnak a fények.
Kissé kényelmetlenül érzem magamat, mert
ennél azért rafináltabb színváltást
vártam. De Frenák absztrakt iránti érzéke
az Apokalipszis (2005) táján szabadságra ment,
és nem is nagyon akar visszatérni.

A
megdöbbentôen lapos kezdést azonban felemelôbb
folytatás követi. A darab második felében
Frenák rég bevett témáját, a
gyermekkori szexualitást, az öngyötrést,
egyfajta sajátos testi pszichológiát elevenít
fel. Az úszómedencében való víz
nélküli úszás-vergôdés után
képek sorát láthatjuk, többek között
a már említett „ajtó-effektust”,
vagyis az immár meztelen táncos keskeny fénycsíkon
jön elôre, és üvölt. Üvöltését
mikrofonok erôsítik fel. Majd az elôadás
legszebb jelenetében meztelenül, saját
testrészeivel kötözi meg önmagát. Mintha
egyre beljebb kúszna a saját testébe, végül
már nem is emberi módon kicsavarodva. Mintha egy
óriási, fehér, meztelen rovar csapkodna
kétségbeesetten a földön.

Ezek
a mozzanatok mutatják meg „képekként”
a frenáki fizikai emlékezetet. A TRA-CE a cím
ígérete szerint a testi nyomokat, a testi helyzeteket
mint emlékeket jeleníti meg. Vagyis a testet mint olyan
komplexumot, mely lényegében a múltból
épül fel. Minden egyes mozdulat egyszer már
megtörtént, és a végtelen ismétlések
rutinjában szokatlansága elmosódott. Akadnak
azonban olyan mozdulatok és olyan emlékek is, melyeket
az ember – és a teste – legszívesebben
elfelejtene. A koreográfus a zseniális Várnagy
Kristóf testét próbálja meg felhasználni
arra, hogy testi emlékeit – vagyis a végtagok és
a törzs bizonyos konstellációit – bemutassa.
Kérdés, mennyire lehetséges – testrôl
testre – az átvitel, illetve lehetséges-e
egyáltalán.

Frenák
egyik kunsztja eddig az volt, hogy sikeresen és autentikusan
mutatta meg mások testén a saját élményeit.
A TRA-CE esetében azonban ez sajnos csak elméletileg
sikerült. A táncoson nem múlott semmi, de úgy
érzem, hogy ez a darab fáradt pillanatban született.
Minden hatásos, rég bevált elemet felhasznál.
Például a kötéltechnikát: az utolsó
percekben Várnagy kötélen hajt végre igen
esztétikus gyakorlatokat, hogy legvégül a
hintaszerûen felfüggesztett rekviziten ülve,
rezignáltan lóbázza a lábait.

Hiába
azonban a már panelekké és saját
nyelvtanná vált elemek garmadája, hiába a
videomûvész és a zeneszerzô erôfeszítése.
A Mil-An és a TRA-CE egy sorozatba tartozik, nemcsak mert
mindkettô szóló, hanem a tekintetben is, hogy
kudarccal végzôdött kísérletek. A
korábbi nagy Frenák-opusokhoz képest hiányzik
belôlük az erô, nem süt át a testeken a
személyesség mélységes pokla. Ugyanakkor
– akárcsak a Mil-An esetében – az
elgondolás zseniális. A Mil-An iker-története
után a testemlékezet, a test mint az elmúlt idô
eredménye: pazar invenció – talán
túlságosan is pazar. Könyvszagú kissé,
olyan, mintha egyenesen valamely kortárs francia (talán
Jean-Luc Nancy?) filozófus testelméletébôl
származna. A teoretikus indíttatás önmagában
üdvözlendô, noha számtalan veszélyt
hordoz magában. Például hogy a mûvész
túlságosan kiszámíthatóvá
válik. Frenák Pál a TRA-CE-ban sajnos
kiszámítható, pedig eddig ez nem volt jellemzô
rá. Mint már több Frenák-alkotás
kapcsán, most is felmerül a kérdés: miféle
viszonya lehet az „önéletrajznak” a tánchoz?

A
személyes narratívák korporeális jellegét
nemigen vizsgálják még, talán csak a
kísérleti pszichiátria, a pszichodráma,
illetve a rehabilitációs gyógytorna foglalkozik
a kérdéssel. Az önéletrajz antimimetikus
testnarratívája nem annyi, hogy egy múltbeli
testi szituációt egy az egyben újrajátszik,
hanem hogy az adott múltban tárolt érzelmi
esszenciát új kifejezésként adja vissza.
Vajon lehetséges ez más testében, vagyis idegen
anyagban? Hogyan viszonyulhat az alkotó az „önéletrajzhoz”,
ha nem saját testén játssza el? Újraéli-e
a koreográfus egykori testét, ha egy másik
testet lát? S mi, nézôk voltaképpen kinek
a testemlékezetét látjuk? A koreográfusét,
a táncosmédiumét vagy a sajátunkat?

Hasonló
kérdések tucatjait provokálhatja ki a test és
az emlékezet, a fizikainak és a mentálisnak
elgondolt létezôk összekapcsolása. S végsô
soron az „én” mibenlétére is
rákérdezhetünk. Ezen elméleti megfontolások
és gondolkodásra serkentô problémák
azonban nem ellensúlyozzák a TRA-CE panelszerûségét.
Határozottan úgy gondolom, hogy Frenák Pálnak
némileg krízishelyzetet hozott a 2006-os év.
Kiszorult eddigi játszóhelyérôl, a
Trafóból, és a MU Színház kisebb,
ám sokkal barátságosabb színpadán
lépett fel. Mindkét 2006-os szólóprodukciója
csak halvány visszfénye a korábbi energiának,
ha mégoly okos elgondolások alapján készültek
is. Hogy ez pusztán intézményi vagy személyes
válság-e, nem tudni, de bárhogy álljon is
a helyzet, kíváncsian várom az új,
többszereplôs Frenák-koreográfiákat.

Forrás:
http://old.szinhaz.net/pdf/2007_01.pd