"Az
egész életünk egy őrültekháza"
– interjú Frenák Pállal

Krupa Zsófia @ Fidelio

2015.03.22.

Bezártság,
izoláció, szabadság és végtelenség.
A tavaly tizenötödik évét ünneplő
Frenák Pál Társulat új bemutatójában,
a Birdie-ben
a pszichológiai, történelmi, szociális és
fizikai határokat, falakat kutatja. Frenák Pál
koreográfussal egy próba után beszélgettünk.
INTERJÚ

A
leírásban William Wharton 1978-as regényét
és két filmet is említ, amik inspirációs
forrásként szolgáltak a mostani előadáshoz.
Mégis, a Birdie
szabadságról
és falakról szóló tematikája
mintha mindig is ott munkált volna korábbi darabjaiban
is. Mi tette ezt aktuálissá?

FP: A Birdie
nekem több mint két szabadságról és
bezártságról szóló film vagy egy
regény élménye. Egyszer jártam
Olaszországban, egy Velence melletti kis szigeten, a San
Clemente hotelben, ami korábban elmegyógyintézetként
működött. Raymond Depardon dokumentumfilmje is ennek
az intézetnek a betegeit mutatja be, engem pedig megérintett
a hely szelleme, és tanulmányozni kezdtem a témát.
Egy-két betegként kezelt ember olyan fantasztikus
dolgokat mondott, amiben én lenyűgöző logikát
fedeztem fel. Bár őrültként kezelték
őket, mert abban a korban a vízióik nem feleltek
meg a társadalmi elvárásoknak, engem mégis
erősen elgondolkoztatott.

Őrült
beszéd, de van benne rendszer?

FP: Pontosan. De még
azoknál az egyértelműen orvosi eseteknél is
van valami nagyon érdekes az őrületben, amikor
valaki például órákig áll egy zárt
ajtó előtt és egyfolytában csak kopogtat.
Úgy éreztem, hogy mindannyian elemelkedtek a megszokott
realitástól, és a látomásokon
keresztül egyfajta szabadságra tettek szert. Egy dolog
biztosan közös volt bennük: egyetértettek
abban, hogy tulajdonképpen mindannyian madarak vagyunk. Én
tehát most azt próbálom bemutatni, hogy minden
individuum a végén eljuthat ebbe a különleges
„madárállapotba", ami valamiféle
korlátok nélküli, végtelen, légies
állapotot jelenti, egyfajta gondolati szabadságot. A
színpadi tér is ezt a szabadság-bezártság
helyzetet idézi elő.

A
most is előttünk álló díszlet egy
geometriai formákból összeállított
fém vázrendszer, ami részben a Logifaces design
játék továbbgondolása. Abból a
szempontból ismerős frenáki elem, hogy a táncosok
mozgását akarja destabilizálni. A próbán
azt lehetett látni, hogy a tér alakítja a
mozdulatokat, nem pedig fordítva.

FP: Ebben a díszletben
minden elem külön életet él és
önállóan is belső teret képez,
ugyanakkor egymáshoz illeszthetők, amiből így
horizontálisan és vertikálisan is labirintus
alakul ki. Egyszerre zárt és nyitott, azt az érzetet
kelti, mint egy kalitka, ami látszólag szabad, de a
madarak mégsem tudnak elrepülni belőle. Érdekes
módon a bezárva tartott madarakkal gyakran előfordul
az, hogy amikor szabadon engedik őket, azok mégis
maguktól visszarepülnek a ketrecbe, vagyis a saját
börtönükbe. Egy kicsit ez is benne van a
koreográfiában.

Elmegyógyintézet,
párhuzamos fantáziavilágok építése,
magunk köré emelet falak - a darableírás
mind utal ezekre az összefüggésekre. Nem nehéz
ebbe beleérteni a mai kor virtuális-kommunikációs
betegségeit sem.

FP: Természetesen
ez is benne van. Az egész életünk egy őrültekháza.
Hogy ez mennyire kortünet, azt innen nehéz eldönteni.
Engem az érdekelt, hogy ezen belül miként kezeljük
a dolgainkat, hogy sikerül-e megoldanunk a saját
bezártságunkat. A mostani darabomnál is sokszor
kapcsolódok a Gilles Deleuze filozófiájában
és Francis Bacon festményein is megjelenő
fragmentáltsághoz. Talán úgy tűnik,
hogy ismétlem magam, de ez mégsem ismétlés,
hanem elmélyülés a lényeg megtalálása
érdekében.

Ami
Deleuze-nél a fragmentum és Bacon képein a
széttöredezett, nyers húsnak látszó
arc, az hogy jelenik meg mozgásban?

FP: Torzió
formájában. Bacon festményein is kicsavarodott
testeket látunk, ebbe az irányba fogom én is
elvinni a táncosok mozgását. Az új
táncosaim közül van, aki a Kubai Nemzeti Balettől
érkezett Magyarországra csak azért, hogy velünk
dolgozzon, van, aki a Svéd Királyi Balettből tért
haza. Nagyszerű technikájú és tehetségű
táncosok mindannyian. A próba mostani szakaszában
még azt látom, hogy túl esztétikusan
mozognak, ezen fogunk csavarni még egyet és elvinni az
őrület felé úgy, hogy közben mégsem
vesztik el teljesen kontrollt, mert nem esnek le a szerkezetről.
Egy bizonyos fokig le kell rombolni, el kell torzítani a test
formáit, és végül a lehetetlenben
megtalálni a lehetőséget. A táncosoknak meg
kell tanulniuk fuzionálni ezzel a kemény anyaggal,
ahogy tették azt például a kötéllel
is a Fiúkban.
Ezeken a vékony csöveken is meg kell tanulniuk
átfordulni. Amíg ők tanulnak, közben én
is az individualitás határait és változásait
keresem.

Ez
az állandó változásra törekvés
- magában az alkotási folyamatban is - nem hozza azt a
félelmet, hogy valami le is zárulhat? Hogy véglegessé
válik?

FP: Dehogynem.
Alkotóként mindig ott munkál a félsz,
hogy nem tudunk továbblépni, nem tudunk újat
mondani. Azt tapasztalom a kor előrehaladtával, hogy
egyre többet kell dolgozni azért, hogy azt a kevés
lényeget, azt a letisztult lelkületet elérjük
és megmutassuk.

A
Birdie-hez
most két zenész is színpadra áll.

FP: Felfedeztem egy 22 éves
elektroakusztikus zeneszerző őstehetséget, ő
Norman Levy, rá fogom bízni a zenét. Ezzel
együtt egy csellista is lesz a színpadon, aki
keresztbevágja ezt, keresztüljárják egymás
hangzását. De a zenét általában
csak később szoktam hozzátenni, az utolsó
pillanatig várok, rizikózok.

A
zenével való rizikózás jót tesz a
mozgásanyagnak?

FP: Kifejezetten
jót tesz neki, mert nem szabad, hogy a táncosok
ellustuljanak a napi rutinban. Sok esetben a táncos a zenét
segítségnek használja, de így egy idő
után elfogy a táncból az a löket, ami a
színpadon pluszt ad. Ezért nálam sokszor van az,
hogy tudatosan nem zenére próbáljuk az előadást,
és csak az utolsó próbaidőszakban
illesztjük össze a kettőt. A tavalyi Tricks
& Tracks 2-nél
meg is tanítottam a csapatot zene nélkül próbálni
azért, hogy a ritmustól függetlenül is meg
tudjuk teremteni azt az energiát, amit a színpadra be
akarunk vinni.

Forrás:
https://fidelio.hu/tanc/2015/03/22/frenak_pal_visszarepulnek_a_ketrecbe