Árnyak
és nyomok

Péter
Márta @ Ellenfény
2008.08.07.

Ismét
egyszemélyes férfidarab került ki Frenák
Pál műhelyéből; mintha magát írná
újra, magát tárná föl önmagának,
hogy aztán e saját mélyeken át jusson a
világba. A világhoz. Mindenhez közel. A legújabb,
T ra-ce című szóló illékony
áttűnései a személyesség különös
árnyalataival par excellence lírikust mutatnak.
Méghozzá valamilyen franciás bukéval. De
nem azért, mert az előadás felütéseként,
s még később is egy francia szabadvers vetített
sorai, szavai futnak a balettszőnyegen. Inkább valamilyen
tónus, a meditatív lebegés és a direktebb
játékpillanatok finom átkötései, a
szemlélődés hullámzó impressziói
színezik a benyomást, egyfajta elengedettség,
fesztelen elegancia, amely a komorabb pillanatokat is megfényezi
valamiképp. Sőt, azokat leginkább. Akad belőle
néhány, ezek a szóló negatív
pillérei, abban az értelemben, hogy bizonyos
ellenpontként hatnak a konkrétabb helyzetet rajzoló
és olykor ironizáló, életszerűbb
villanásokhoz képest. E kétféle
jelenlétmód azonban nemegyszer összeolvad,
egymásba hajlik, egymásból, egymásba nő,
s éppen ez a titka annak az organikus szervességnek,
amelyben a magánpillanatok sorozatából mű
lesz.

És most
el kell árulnom, hogy nem vagyok egészen könnyű
helyzetben, ugyanis az első előadást élőben,
a másodikat felvételről láttam, s persze
Frenák, ahogy nyugtalan, folyton kereső, polemizáló
késztetéseivel máskor is, egy energikusabb zenei
töredékkel meg némi jelmezes váltással
kicsit alakított a darabon, amitől az egész jobb,
tisztább és szigorúbb lett. S még egy
érzés: a Tra-ce filmre termett! Az alkotó más
műveiben is szívesen bíbelődik koreográfiai
mikroképekkel, szépen világított
jeleneteiben el-elidőzik egy-egy részleten, beszédre
fogja a test különféle tájait; a váll,
a hát vagy a nyak plasztikája, egy kar, egy kézfő
ornamentikája önálló színpadi ténnyé
emelődhet. Úgy tűnik, nála még a
tisztán táncos megoldások, vagyis maga a tánc
is mindig egy magasabb, egy tágasabban érvényes
személyes elvárásnak felel, így nem
csoda, hogy gyakran változnak a művei. A legújabb
opuszra pedig különösen érvényes lehet
ez a „változási készség”, már
csak azért is, mert az előadó mellett nincsenek
társak, akikhez bármilyen értelemben
alkalmazkodni kellene. Várnagy Kristóf egy szál
maga cipeli végig a nagyjából negyven percet, s
a film mutatja meg igazán, hogy bír vele. Ha valahol,
hát ebben a darabban csakugyan szétválaszthatatlan
az alkotói és előadói személyiség,
nem lehet kivonni egyiket a másikból; sejtekig hatóan
közös impulzusok dobódnak világra, itt
szellemileg, ott a testi jelenléten át. Egészen
érzékeny kapcsolat ez; ha nem teljes és
feltétlen, elvész a lényeg, ha jól
működik, kissé el is bizonytalaníthat. Kit
látok? Ki születik meg előttem? Vagy az előadóra
fordítva: ki vagyok?, kit formázok elő magamból?
Nos, ahogy néztem az előadást, ahogy haladtak a
percek, Várnagyból Frenák lett, Frenákot
láttam, a lelkét, kamaszkorát, férfikorát,
aztán hirtelen Várnagy lett belőle, fiatal
indulatú, heves és gyötrődő kereső,
aztán megint visszataláltam Frenákhoz. Várnagy
rendkívül érzékenyen, szinte médiumként
volt jelen, mintha átengedte volna önmagán az
alkotói ént, fölajánlva minden porcikáját
e sajátos közvetítői szerepben, ugyanakkor
újból született saját, színpadi énje
is. Ez a szóló most már az övé, az
övé lett.

Első
megjelenésekor a kvázi medence szélén
csattog körbe méretes békauszonyaival, mintha csak
az öltözőből sietne rég látott
ismerőse felé, aztán megáll velünk
szemben, és mesélni kezd. Testmonológjában
nagyon is konkrét utalások és absztrakt
gesztusok váltakoznak, napi dolgok idézetei a
kimondhatatlannal. Bizonytalan félelemmel pillant oldalra,
talán van ott valami nyomasztó dolog, körbetapogatja
a levegőt, magát simítja, erősíti.
Vezetést imitál; felváltva sofőr és
hisztérikusan locsogó (nő?)utas. Lövöldöző
elmeháborodott, vérszomjas terrorista, bosszúálló
nyomorult. Vagy csupán retardált felnőtt.
Tekeredik, hajladozik, csápol, hadonászik, aztán
finomabb hessegetésre vált, és hirtelen saját
hátsójára gyanakodva az anyagi test
elkerülhetetlenül nyers – légnemű –
jelenségein ámul, majd rögvest a hányás
környékezi, de itt már undor-tárgy lesz
maga az ember is. Újabb és újabb részletek
szakadnak elénk a hely- és időnélküli
folyamatból, amely olykor fuldokló zihálásba
vagy velőtrázó üvöltésbe fut. Az
egész valahogy fennkölt és nyomorult, súlyos
s közben mégis éteri, az önmagunknak, fizikai
meghatározottságainknak is szóló
kiszolgáltatottság vallomása. Szinte sűrítménye
annak, ami később részleteiben bomlik elénk,
például a következő „vizes”
epizódban.

Fiúalakunk
extatikusan készül az ősi elembe merüléshez,
uszonyaihoz illően műanyag sapkát húz fejére,
majd úszószemüvegét próbálgatja,
végül az úszónadrágból
átalakult pántos dressz fenékrészén
igazít egyet – és egy fejessel eltűnik. Az
uszodai vízió azonban szétfeszíti a
fénycsíkokkal jelölt medencét. Óhatatlan
idézi meg a sorokat, amelyek a darab kezdetén a fekete
balettszőnyegen, a „víz” színén
hullámzanak: „Egy sörösüveg / egy
árapállyal hánykolódó fa / Egy hal
/ nejlonszatyorba fojtva / és tengeri moszat, hajgöndörítő
drót / Vagy egykor volt remények”* Vagyis a kép
második olvasatában az ember hirtelen egy töredékeire
szétesett világban találja magát,
amelynek minden tartozéka, minden részlete, maga az
ember is, csak értéktelen kacat, sőt szemét,
ahol végérvényesen leváltak egymásról
a hajdanán összetartozó dolgok, és csak
tehetetlenül sodródnak valamilyen végzet felé.
A jelenet kezdeti extatikus hangoltsága is így borul
lassan sötétebb színekbe, így lesz
révedezőbb, bizonytalanabb. Az úszás, az
önfeledt vízben lét lendületes ívei
megrövidülnek, elnehezülnek, végül minden
mozdulat tépelődő pózba dermed. A meditatív
hangulatot erősítik a szöveg hol egyes-, hol többes
számban visszatérő és a tördeléstől
is kiemelt szavai: Ombres / Traces / Árnyak / Nyomok. És
akkor a víz egyszer csak akár őselemmé,
ősvízzé is válhat, a visszafelé
keresés mitikus közegévé, ahol eredeti
lényünket kutatjuk. A látványhoz társuló
diszkrét zúgás meg a szaggatott hangjelek
monotóniája, majd az olykor hallható párhangnyi
csöndes zongoraszó különben is egyfajta
elszigeteltségből ér el hozzánk, így
a kép – a jelmez okán is - némileg a
Vadócok című régi mű talányos
Frenák-szólóját idézi. Bizonyos
motívumok talán darabról darabra vándorolnak,
ahogy most a darabon belül az árnyak és nyomok.
Valaki. Valakik. A „vizes” kép végének
totális sötétjébe szakadó keserves
üvöltözés hirtelen csendre vált.

Legközelebb
keskeny fényfolyosón látjuk az immár
csupasz figurát; profilban mozog, energikusan tekereg,
rángatózik, karjait dobálja, ahogy a pulzálást
mintázó elektronikus zaj diktálja. Talán
saját énjének foglya vagy más vezérli?
Mindenesetre kiszolgáltatottnak tűnik. Az epizód
végén újból felhangzanak a gyötrelem
hangjai, visszhangosítva okádják szét a
fájdalmat. A néma sötétből most egy
kórházi ágyat, vagy inkább csak egy
párnát hasít ki a fény, ahogy a férfi
eszmélni kezd. Öklét, ujjait lassan szájához
közelíti, merengve tekint a világba. Nem tudni,
hol van, milyen emlék köti a helyhez. Talán a
„…szállodai / elnyűtt matracba / Vájt
/ Titkos örömök / Lenyomata” Vagy a testén
a „ráncok és sebhelyek / Néma tanúi
/ ezer gyönyörnek / És számtalan
szenvedésnek”. És itt hajlonghatnak a „Síron
nyugvó / elhagyatott árnyak” is. A meztelen alak
összekuporodva fekszik, majd egyik kezével ágyékát
takarva vonaglik, rándul, kínlódva fetreng
ágyán, de a fény inkább csak felsőtestét
engedi látni, a többi részlet belevész a
homályba. (A világítás ugyancsak költői
munka.) A darabból nem maradhat ki a koreográfus
jellegzetes színpadi tárgya, a kötél sem.
Néhány bizonytalanabb perc után valódi
funkciót kap a most két végével magasban
rögzített eszköz; mint egy hintán, úgy
fekszik rajta háttal a fiú, lecsüngő kezei
lassan mozdulnak, míg fordított helyzetében a
világot kémleli.

Az utolsó
rövid jelenet hang- és mozgásereje magával
sodor minden korábbi részletet, és már el
sem engedi többé. Még a ránk boruló
sötétben is ott van Valaki: „Egy nyom /amely
feladja / reményeit / Egy nyom / Kimerülve a víz
áramlatában / Átadva magát a csöndnek
/ És a felejtésnek. … És aki mégis:
„lágyékán / egy új sebhelytől
remeg”. *Molnár Katalin fordítása

Forrás:
http://www.ellenfeny.hu/index.php/archivum/2006/10/1869-arnyak-es-nyomok