Arctalan
magány, néma narrator

Maul
Ágnes @ Ellenfény
2010/10

Egy
tangóharmonika és egy Frenák-koreográfia.
Az előbbiből előcsalt hangok átírják
minden korábbi tapasztalásunkat a harmonikamuzsikáról.
Utóbbi eszközei között nem találunk
semmit, amit ne láttunk volna már egy korábbi
Frenák-előadásban. A zene, a közeg, a tánc
kölcsönhatásából mégis
megszületik valami váratlan varázslat.

A
látványvilág, a két bábszerű,
arctalan táncos közötti erőviszonyok, a
koreográfia egyes részletei és az előadás
címe leginkább a Milannal és a Twinsszel hozzák
kapcsolatba ezt az előadást, de a Wings még egy
sor másik munkát is eszünkbe juttathat. Fehér
maszk, földre vetített fényösvények,
fekete kisnadrág, csupasz farpofák, fényben
táncoló hátizomzat, groteszk irónia,
leplezetlen erotika... Aki látott már
Frenák-koreográfiát, az a felsoroltak egyikén
sem lepődik meg. A színpad közepén álló
utcai pad pedig, amely akrobatikus lendülések, szexuális
vonaglások, magányos és páros gyötrődések
helyszíne és kelléke, az InTimE vörös
kanapéját idézi fel.

Legyen az vörös kanapé,
szülőszék, égbe nyúló kötelek,
óriási lavór, hatalmas gumiabroncs, Frenák
Pál mindig választ az előadásaihoz egy vagy
több feltűnő, talányos, szimbolikus jelentéssel
bíró, táncosai számára fizikai
kihívást jelentő eszközt, kelléket.
Most sincs ez másképp. A különbség az,
hogy ezúttal az előadás egészét
meghatározó kellék nem egy tárgy, hanem
maga a zene, amiről a két táncos néha
szinte lepattan, máskor ráfekszik, elébe megy,
vagy épp rabjává válva követi.
Pascal Contet zenéje szinte fizikailag is megjelenik, a
hangszer a zenész kezei között lélekkel,
személyiséggel rendelkező, furcsa kreatúrává
válik, ami zihál, szuszog, szinte elektronikus zenei
lüktetéseket produkál, horrorfilm-jelenetbe illő
drámai zenelöketeket fújtat ki magából,
vagy a csend súlyával nyomasztja a táncosokat.
Contet néha oldalának kopogtatásával vagy
gombjainak zörgetésével bírja rá,
hogy motoszkáló zajjal töltse be a teret.

A
két táncos – Major László és
Nelson Reguera – hol egymást bosszantva, hol a másikat
semmibe véve vagy éppen társát vadul és
sebzőn szeretve, olykor pedig vele testvérként
összenőve reagál a zene minden változására.
A maszkos lények néha gyermekiek, máskor
rozzantak és elhasználtak, megint máskor
féktelen energiát sugároznak. Bábuk,
ikrek, szeretők, az én és a tudatalattija,
szárnyuktól megfosztott földre vetett égi
lények? Hogy kik ők, nem derül ki. A Wingsben nem a
két arctalan alak közötti viszony rétegeinek
kibontásán van a hangsúly – mint a
Milanban vagy a Twinsben –, inkább az elveszettség,
a magány megmutatásán.

Az
előadás egy pontján Frenák Pál –
mint érinthetetlen jelenés – talpig feketében,
fehér maszkban besétál a színpadra, leül
a padra, és táncoló kézfeje a jelnyelven
kezd beszélni. Talán a két figuráról
mesél, talán önmagáról, talán
arról, hogy a két figura az ő lelkében
lakik. Mintha ő lenne ennek az előadásnak a néma
narrátora. A koreográfus csak néhány
percig van a színpadon, megjelenése mégis nagyon
személyessé teszi az előadást. A korábbi
koreográfiákra történő egyértelmű
utalások mögött az összegzés és
önfeltárás gesztusát sejtjük meg. A
Wingsben mintha leegyszerűsítve, lecsupaszítva
látnánk eszközrendszerét: nincsenek feltűnő
kellékek, látványos fényhatások,
nincs precízen összeszerkesztett zenei montázs,
nincsenek nagy terek, mélységek és magasságok.
Nem látunk magasban himbálózó ketrecet,
mint a Milanban és a Twinsben, és az ezekben szerepet
kapó szárnyak is ezúttal csak az előadás
címében kapnak helyet. A két figura számára
a szűk, sötét semmi közepén álló
padnyi területre szűkült a világ. A Thália
stúdiójának kicsiny színpadán az
improvizált zene és tánc keltette érzések
összesűrűsödnek. A Frenáktól
megszokott szürreális, provokatív lehengerlés
helyett most egy intim hangulatú előadást kapunk
őszinte, csapongó gondolatfoszlányokkal. Nincs
történet, nincs cselekményív. Mert most nem
is a megmondáson, hanem a kimondáson volt a hangsúly

Forrás:
http://www.ellenfeny.hu/index.php/archivum/2010/10/3004-arctalan-magany-nema-narrator