AMIRE
EMLÉKSZIK A TEST

divany.hu
2015.02.28.

Nyugtalan
nagyvárosi korrajz és egymásra találó
testek a Tricks & Tracks folytatásában, Frenák
Pál rutinból is szétrobbantja a Trafót.

Mire figyelsz?

1999-ben mutatták
be a Frenák Pál
Társulat Tricks & Tracks című darabját,
amely már akkor is a korszellemet próbálta
megidézni, miközben a test és a személyiség,
az egyén és a közösség viszonyát
boncolgatta. A tavaly márciusban a Trafóban bemutatott,
majd most hétvégén, illetve legközelebb
2015. május 20-21-én ugyanitt játszott Tricks
& Tracks 2. részben folytatása, részben
pedig újragondolása az eredetinek. Vagy persze, ha úgy
tetszik, egyik sem, hiszen magában is kiválóan
érthető és élvezhető, nemcsak az
átgondolt, minden mozdulatot helyére rakó
koreográfiának, hanem a mérhetetlenül profi
társulatnak is köszönhetően.

A rövid, nem
egészen egy órás darabot heten táncolják,
a felöltözöttség és a meztelenség
különféle fokozataiban – a test ugyanis
nemcsak egyértelműen ruhátlan, vagy egyértelműen
felöltözött. Ez a kettősség csupán
azért tűnhet első látásra
egyértelműnek, mert a nyugati kultúrában
kulturális értelemben csak a felöltözött
test számít elfogadottnak. A meztelenség mindig
jelez valamit.

A ruha nem léte
olyan jelentéseket hoz létre, amelyek annál
hangsúlyosabbak, minél meglepőbb, vagy akár
hétköznapibb a kontextus, amiben a meztelenség
megjelenik. Színpadon meztelennek lenni jó ideje nem
számít meglepőnek, még mindig okoz azonban
kényelmetlen perceket. A testünk tabu. Pedig Frenák
– és a Trafó – színpadán a
legbrutálisabb jelenlét sokszor nem meztelenségben,
hanem ruhában jön létre. Megmutatják, hogy
csupaszok lehetünk akkor is, ha szőrmekabátot
viselünk, a test ugyanis elleplezheti azt, amit a viselkedés
már nem képes: a magány és az egymásra
utaltság bonyolult és elemi feloldhatatlanságát.

Egymásra
feszülnek és egymásért nyúlnak a
testek a színpadon, miközben a táncosok minden
mozdulatából átsüt az egyedüllét
kétségbeesése. Ez nem csak a kor sajátossága,
s nem egy újabb nagyvárosi közhely, amelyet
elpuffanthatunk a családi asztalnál. A magány
megélése legdrámaibb módon akkor
történik, amikor valaki mással táncolunk,
és mind közül a viszonzott, de meg nem értett
vágy a legkínzóbb.

Az előadás
példásan bemutatja, hogy mindegy, milyen nemű és
korú a másik test, a vonzás nem válogat.
A meztelen férfi és női test duója az
egyébként minimál, fehér kockát
idéző színpadon éppen olyan megrázó,
mint a két nő vagy a két férfi táncos
egymásra utaltsága. Az előadás és a
darab terében a teljes egyenlőség nem csupán
vigasztaló gondolat, hanem a testbe írott jelek és
történek sokaságán keresztül az
identitás elsődleges és valós tapasztalata.
Nemcsak a ráncok és sebhelyek, hanem a mozdulatok, a
tekintet és a bőr is történeteket mesélnek,
amelyekben el lehet veszni, haza lehet találni, és
amelyek ugyanúgy őrzik az életút, a hibák,
az utazások és éjszakák, mint a másik
emberek lenyomatait. Az előadáson olyanok is táncolnak
– például a mindig kiváló Jantner
Emese –, akik már a 15 évvel ezelőttiben is
ott voltak, csak éppen más szerepben. Frenák Pál
ezt nyilatkozta a darab kapcsán: „Ez a kreáció
komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró
számunkra is: a keretet átemeljük, de új
tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet
reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is
történik: az új generáció át
kívánja venni a régi helyét, ez is
tematizálódik koreográfiailag.” A forma
új, a test a régi: nem is találhatunk ennél
szebb metaforát arra, hogyan őrzi meg a test a
mozdulatokat, miközben a szerep már megváltozott.

A Tricks &
Tracksben egymáshoz érő testek úgy
jelenítik meg a piros-fekete-fehér színpadképben
a zajos magányt, hogy közben el is szédül a
néző. Az előadás egyik csúcspontja a
Vasas Erika és Holoda Péter által táncolt
duó, amelynek fő eleme, hogy a táncosnő egy,
a bokáira fogatott kötélen lóg lefelé,
partnere pedig hol elkapja, hol elengedi.

Amikor a néző
már éppen fellélegezne, hogy épségben
leér, hirtelen újra a magasa lendül, s nemcsak
felfelé, de körbe is elkezd pörögni. Nézni
is rémisztő, mennyire kell uralnia valakinek a testét
és a mozdulatait, hogy mindez kivitelezhető legyen. Én
lentről szédülök, az előadás pedig
elérte a célját. Nem kell ugyanis egy alpinista
kötélen lefelé lógva pörögni
ahhoz, hogy az ember saját sorsának szédületes
forgásaival szembesüljön. Azzal, hogy ez az egész
lecsupaszított előadás az élet
tériszonyáról mesél, hogy milyen nehéz
elengedni magunkat akkor is, ha közben tudjuk, egy másik
ember talán megállítja a zuhanást. A
körbe sodródó semmit övező kapaszkodókat
mesélik ezek a táncoló testek, szenvedéllyel,
de közben rutinosan, profin, hideg kiszámítottságban.
Ez talán az egyetlen hátránya is a darabnak,
érződik rajta a munka minden fázisának
rutinja: hogy minden mozdulat a helyére fog kerülni, és
nem zuhanhatunk végzeteset. Ez a rutin azonban már elég
ahhoz, hogy elemi erőket is megmutasson abból, amelyek a
világunkat uralják, és amelyek éppen
olyan vonzóak, mint amennyire szédületesen
rémisztőek. Ahogyan a táncosok mérhetetlenül
sok munkával és alázattal, mozdulatról
mozdulatra tanulják meg, hogyan válik a test eszközzé
és nem teherré a színpadon, úgy az
előadás pörögve-forogva, posztmodern
búgócsigaként jelzi azt, hogy a hétköznapok,
és a bennük megjelenő identitások mögött
nagyon sok munka van.

Az előadás
vége egy divatbemutatót idéz, mintha egy kifutón
lépdelnének a táncosok. Egyre tűnnek el
róluk a ruhadarabok, amelyek végül már el
is veszítik jelentőségüket. A darab végén
a meztelen testek lassú forgásban tárulnak a
néző elé, újra igazolva, hogy bár az
öltözködésen és különféle
szimbólumokon keresztül megfogalmazott identitás
korántsem új gondolat, azonban továbbra sem
veszít aktualitásából. Ez történik
ugyanis, minden nap. Mindenki felöltözteti a testét,
elmegy dolgozni, mulatni, ismerkedni, sírni és nevetni.
Kiáll a világ elé, hogy lehetőleg minél
többet elfelejtsen mindabból, amire a teste örökre
emlékezni fog.

Forrás:
http://divany.hu/stilfuresz/2015/02/28/amire_emlekszik_a_test