Ágyak
vonzásában
Halász Tamás @ Balkon
1999.05.30.
Érdekes társasjáték
zajlik a kritika és az 1987-óta Franciaországban
élõ és alkotó Frenák Pál
között a táncos-koreográfus újabb és
újabb elõadásai kapcsán. Frenák,
aki nyolcéves fejjel, édesapja halála után
testvéreivel hosszú idõre állami
gondozásba került, mert az állami gyámszadizmus
úgy vélte, két süketnéma szülõ
még csak-csak, egy már egyáltalán nem
alkalmas gyereknevelésre, minden alkalommal megnyilatkozik: X.
darabja nem nevezhetõ önéletrajzi ihletettségûnek.
A kritika csóválja fejét, szájzugában
kis mosolyt dugdos, interjúkészítõk
próbálkoznak provokálni, aztán annyiban
hagyják. Frenák maga egészséges:
hall-beszél, anyanyelvére mások tanították,
de anyanyelve mégis így lett a jelelés is: a
mozdulatok beszéde. Mozgásmûvészeti,
táncalkotói stílusának része a
mozgásnak, mint egyedüli kommunikációs
lehetõségnek alkalmazása. Az ember, ha szüleivel
csak mozdulatokkal érintkezhet, ha kézjelekkel adja
tudtukra, hogy boldog, szomorú, szeret, vagy retteg, mert
másképpen nem lehet, nos, akkor máshogy
gondolkodik a testnyelvrõl, mint az, aki „csupán”
élethivatásként választja azt,
kényszerektõl érintetlenül.
A Franciaországban alkotó Frenák
Pál régi álma volt az, hogy hazatérhessen
dolgozni, és kétlakivá váljék.
Terve most támogatásra talált: a Zöld
és savanyú elsõ
olyan koreográfiája, melyet itthon, egy kivételével
magyar táncosokkal hozott létre, és bemutatóját
is itt, a Trafóban tarthatta.
Savanyú és zöld. Cukorkára
asszociálunk: rosszul szakadó, nyúlós
zacskóban árulták a közértben,
szemei összeragadtan egyetlen, absztrakt kisplasztikát
formáztak, otthon kellett szétszedni az
elformátlanodott gömböcskéket, volt, hogy
kalapáccsal. Az almaízû darabkák
felsebezték a szájpadlást, de a belsejükben
ott várt az émelyítõ szirup. Vagy a
burjánzó papsajt az árokparton: savanyú
és zöld az is. Gyerekkori legelések két
bújócska között, az övben csúzlival.
Nem volt könnyû helyzetben a
társulati agytröszt, amikor a készülõ
elõadás hírverési anyagait kellett
megszövegeznie, hírlik. Mûfaji megjelölést
sem könnyû találni egy alig fél órás,
körülsétálható (sétálandó)
térbe álmodott elõadáshoz. Így
lett belõle aztán „kísérleti
tánc-performance” a színlapokon.
Szokatlan a rövid forma, ez a félestésség.
Erejét jelzi, hogy ez nem tûnik fel: a darab ugyanis
teljes egész. Nettó mondanivalója szikár,
mentes AZ idõhúzó, üresben járó
girlandoktól.
A Trafó nagyterme sötét
doboz, világításként szinte csak egy
fénykeret szolgál, egy négyzet, amely körülveszi
a játékteret: e kereten kívül tartózkodva
lehet körülsétálni a produkciót. Az
ember úgy érzi magát, mint a szellemvasútban,
vagy az éjszakai életmódot élõ
kisállatok bemutatópavilonjában valamelyik jobb
állatkertben. A tér sejtelmes, titokzatos. A sötétben
szinte csak az látható, amit Frenák láttatni
akar. Totálfények nincsenek, csak lokalizált,
célra tartó fénycsóvák.
Ormótlan vaságyak a színpadon:
keréken gurulnak, ha a fékezõkallantyú
állása ezt lehetõvé teszi. Fekvõfelületük
tükrösen polírozott fémlemez. Körülöttük
táncosi jövés-menés. A játékosok
mozdulatai alapján néha szigetnek, vágyott
szárazföldnek érezzük ezeket a –
bizony, gyerekotthoni, de legalábbis kollégiumi-kórházi
stílusú – szerkezeteket. A táncosok úgy
tapadnak rájuk, mint a híres etológiai vizsgálat
során a kismajom a szõranyára. Mozdulataik más
állatokat is idéznek: kacsák, nyulak, mindenféle
vadak szelik át a teret. Suta, olykor kedvesen esetlen
mozdulataik rafinált váltással torkollnak
gyönyörû táncgesztusokba. Helybõl
felszálló, a semmibõl kirobbanó
mozdulatok ezek, ollózások az ágytámla
felett, zuhanások, fordulások, megfeszülések
a rideg fémfelületen.
A közönségnek leülni
hagyott néhány sornyi csupasz dobogó közelében
egy hokedlin kisfiú ül. Süket: a saját
hangjukat nem érzékelõk jellegzetes, kántáló,
formázatlan artikulációjával egy mesét
mond, amibõl csak egy-egy szót érteni. Szavai
felvételrõl szólnak, õ maga a szöveget
papírról olvasva jeleli el. A fiún túl, a
sarokban láncokon egy olyan vaságy lóg a
magasban, mint a színpadiak, de ennek a váza
párducmintásra festett. Ijesztõ a hatalmas,
függeszkedõ monstrum: Damoklész ágya a
fejünk felett.
A táncosok remegõ és
félénk, máskor büszkén lendületes
mozdulatokkal vívnak az ágyakkal és egymással:
legtöbbjük haja centisre nyírott. Testük
precízen játssza a nehéz és szép
koreográfiát. Egymáshoz állatiasból
gyengéddé csituló mozdulatokkal érnek.
Aki nem táncol, kijön a színrõl és
beáll a fénykeret mögé: izzadtan zihál
a nézõk sorfalába illeszkedve.
Egy pillanatban beugrik Alan
Parker Madárka -rendezése
egy vaságyon gubbasztó figurát elnézve,
de abban a pillanatban meztelen nõ rohan be a színre és
az emlékkép összetörik. A nõalak pár
perces jelenése dermesztõ látomás: az
ágykereten egyensúlyoz, a fekvõfelület
lemezére zuhan rángatózva. Teljesen besötétedik:
egy-egy táncos megragadja a színpadi ágyakat és
lassan forgatni kezdi õket. Mint a kerengõ dervisek:
hosszan, félelmetesen, transzban. A sötétben csak
sziluetteket érzékelünk. A mázsás
monstrumok kerekei zúgnak-zakatolnak a padlón. Egy
rossz mozdulat véres rendet vághatna a körülálló
közönség soraiban, az ember az irháját
félti. A fénycsík most biztonsági sávvá
válik: nem kell ránk szólni, hogy „tessék
elhagyni”. Már csak a dübörgõ zaj van,
majd egyszerre fényút nyílik, és az egyik
táncos lép be a színre, hogy átlósan
keresztezze a színt a láncaoldott, és most
szabadon himbálózó, felfüggesztett ágy
felé. A táncoson bõ, estélyiszerû,
furcsa ruha: anyagának mintája a függõ-ágyéval
egyezik. Mire odaérhetne hozzá, sötét lesz.
Körüljárás közben
tûnõdtem rajta: miért van, hogy a térrel-testtel
dolgozó táncszínház nálunk ennyire
ragaszkodik a nézõtér-színpad
alaprajzhoz? Szöveges – és nem csak
esküdt-alternatív – elõadások
sokaságát láthatta már a nézõ
olyan szögbõl, ahonnan õ (vagy a jegypénztáros)
választotta. Körülülhetõ a Woyzeck óta
majdnem minden Stúdió K elõadás,
körülülhetünk darabokat a Kamrában, ám
táncot körüljárni, mûködése
közben nem a megkomponált fõfrontról
élvezni nagyon ritkán nyílik lehetõség.
Frenák darabjának eleve négy – vagy több
– homlokzata van. A mozgó táncossal mozgó
nézõ pedig hálás a lehetõségért,
ha élni mer vele. A Savanyú
és zöld nézõinek
zöme leült a megszokott kis dobogókra, bár
belépéskor külön papír sugalmazta
neki: járkáljon kedvére. A darab alatt
megmozdulni alig láttam valakit. Pedig a többnézõpontúság
nem üres ötlet, hanem szemmel látható,
tapasztalható tény volt.