Vesztesek

Fuchs
Lívia @ Élet és Irodalom
2016. 10. 07.

A
teljes feketeségbe burkolt térbe ismerős dallam
kúszik. Mikor már épp elandalodnánk, a
lassú derengésből magányos figura sejlik
elő, s heves mozdulatai rögvest kizökkentenek a
muzsika kínálta harmóniából. Mert
a férfi üti-vágja nem létező
ellenfelét, hadonászik, rúgkapál,
bokszolóként öklöz. Mozdulatait stroboszkóp
felvillanásai törik szilánkosra, így mintha
egy valaha volt bajnokról megőrzött archív
némafilmet látnánk, egészen a győzelmét
jelző pózig. Diadalról azonban a továbbiakban
– hacsak az erőszak mindent legyűrő
térnyeréséről nem – aligha lesz szó,
sokkal inkább a kiszolgáltatottság, az
alávetettség, a veszteség, a kudarc képei
következnek. Elsőként egy pórázától
szabadulni képtelen s ezzel valamiféle láthatatlan
erőnek alávetett férfitest hiábavaló
küszködése vezet be abba a közvetlen, de átvitt
értelemben is sötét, reménytelen világba,
amelyet Frenák Pál legújabb alkotása, a
Lutte
rajzol elénk. A Várnagy Kristóf által
életre keltett lény úgy rúgkapál,
löki égbe a lábait, lendül neki a térnek,
s pattan vissza minduntalan, mint egy csapdába esett vadállat.
De hamar kiderül, jó oka van a meghunyászkodásra,
mert az ő földközeli, elsősorban a horizontális
síkot bejáró jelenete után besétál
a figura, aki itt a vertikalitást uralja. Eoin MacDonncha
pökhendi kis nyikhaja ebben az entrée-ban lazán
szteppelni kezd, s a szórakoztató színházak
e néhai táncnyelvének beemelése egy mai
alkotásba váratlanul összekapcsolja Frenák
művét Christopher Bruce megrendítő
Hattyúdalával,
amelyben a hatalom reprezentánsai, a fogvatartók
ugyancsak a puszta felszínességnek ezen a nyelvén
vidámkodtak áldozatukkal. Frenák persze nem
zárja be semmilyen azonosítható szerepbe
figuráit, mégis egyértelmű, talán
túlságosan is, hogy ez a fickó – akár
arany gatyácskában dalol, akár ezüstös
cuccokban parádézik, akár női cipőben
tipeg, akár lágyan keringőzik, akár
túlkorosan, ezért idétlenül ugróiskolázik,
akár ormótlan puskájával csak ijesztget,
akár valóban lövöldözik vele –
maga a hatalmát esztelenül fitogtató elnyomó.
A többiek pedig kiszolgáltatott, alávetett,
animálissá alázott figurák, akik kudarcra
ítélve küzdenek – no, nem vele, hanem –
saját kilátástalan helyzetükkel és
főként egymással. Keresztes Patrikot egy
felfüggesztett vörös bokszzsák gyűri maga
alá. Monoton küszködése reménytelen,
hiába is ront neki hevesen, kapaszkodik belé görcsösen,
fonódik rá leválaszthatatlanul, végül
csak a földre kerül, ahonnan aztán aligha szeretheti
már életre az őt elsirató női figura.
Esterházy Fanni következő jelenete már nem a
pillanatnyi gyöngédség, az együttérzés,
hanem a harc terepére vezet. Ismét a földhöz
közeli régióban, és ismét a
mozgásokat visszarántó, korlátozó
kötél kontrollja alatt, Várnaggyal feszülnek
egymásnak. Ám hiába törekszik felfelé,
álló helyzetbe a testük, a lábuk hiába
süvölt az ég felé, nekik a föld marad, a
hempergés, az esés, a dőlés, a gurulás,
a vetődés, az egymásba gabalyodás. Erővel
telített, robbanó feszültségű kettősük
azonban nem szerelmi birkózás, hanem kétségbeesett
élethalálharc az engedelmesség arénájában.
Aztán megérkezik fentről, a magasból újabb
társuk (Mauer Milán), akit ugyancsak korlátoz a
kötél, de ő mégiscsak lebeg, perdül,
szárnyal mintha szabad lenne, lehetne, így aztán
a lentiek rá is vetik magukat, szinte szétmarcangolják.
A pontot persze a történet végére puskás
emberünk teszi ki, amikor most már nem gonosz viccből,
hanem valóban szétlő mindent és mindenkit,
beleértve saját magát is. A pusztulás
kietlen terére sötétség borul, az újbóli
derengésben, a bokszoló által bejelölt
térből mesebeli figura lépdel elő: hatalmas
agancsokat viselő, aranyba burkolt, méltóságos
alak. Neki itt már nincs más dolga, mint lassan számba
venni az elhullottakat, a páston maradt összes vesztest,
s az idők végezetéig merengeni ebben az embertől
megszabadult csendes és üres térben.

A
Frenák-életmű rajongói – s hogy ilyen
tábor van, azt a Frenák Pál Társulat
minden előadását akár 100 százalék
felett is megtöltő házak igazolják, bárhol
lépjen is fel az együttes – ebben az új
kompozícióban mindent megkapnak, ami oly jellegzetessé
és összetéveszthetetlenné teszi a
koreográfus műveit. Gyönyörűen kimunkált
testeket, energikus-akrobatikus mozgásokat, előadói
virtuozitást, erőteljes hatáselemekkel bűvölő
színpadi látványt, a mozgásokat és
a rendezői gondolatokat mindenben támogató, vadul
lüktető zenét – mindenfajta brutalitás
szépséggé szelídítését.
És sok-sok tipikus színpadi motívumot a teret
övező pusztán függönyökből
kihasított ajtóktól a fentről aláhulló,
lebegő szereplőkön túl a műveket lezáró
„idegen” figurák megjelenéséig vagy
akár a populáris kultúra elemeinek ironikus
idézéséig. Frenák mozgásvilágának
kiforrottsága, önazonossága is változatlan,
bár szinte teljesen kicserélődött a
társulata, annyi új tehetséges táncost
vonzott magához ismét, ám ez a frissülés
cseppet sem módosította azt a mindig azonos
koreográfiai matériát, amelyből műveinek
sora épül. A Lutte
mégis szokatlan műve az œuvrenek, mert
mindenekelőtt nyers és aktuális politikai-hatalmi
jelenségekre koncentrál. Talán ezért
dramaturgiájában is szakít a korábbi
művek enigmatikusságával, áttételességével,
s a túlnyújtott jelenetekben inkább a
közvetlenségre, az állítások
egyértelmű kimondására törekszik, ám
emiatt alig hagy teret a nézők értelmezői
szabadságának.

Forrás:
https://www.es.hu/cikk/2016-10-07/fuchs-livia/vesztesek.html