Sajtó
Kritika
Seven
Legáth Zsolt
prae.hu
HU

A
valóság talaján

Legáth Zsolt @ prae.hu
2009.12.23.

A Frenák Pál Társulat
Seven című darabja a Fesztivál Színházban

A Seven filozofikusabb mű, mint Frenák
utóbbi években született munkái. A hat
táncos mellé most társként hat ember
nagyságú gumiabroncs kerül. A koreográfia
hívószavai: az ember céltalan létezése,
a nehézkedés és a lebegés. Egy azonban a
régi: Frenák szokásához híven most
sem hagyja, hogy ábrándokba ringassuk magunkat.

Frenák egyébként is ritkán
alkalmaz díszletet, s a Fesztivál Színház
színpadának ürességét ezúttal
a korábbiaknál is nagyobb kreativitással
használja. A nyitókép szürkületi
fényben tartott, hófúvás zajával
aláfestett, üresen kongó színpada
fogcsikorgató hideget, kietlen, sivár tájat
mutat. A színpad szélén szürke télikabátos
árnyalakok jelennek meg, hátukra, derekukra kötve
ember nagyságú gumiabroncsot vonszolnak maguk után,
terhük alatt görnyedve lassan szelik át a teret. Az
újra és újra ismétlődő lassú
mozgássorok, a nemes monotónia hosszú percei
sejteni engedik, hogy Frenák új koreográfiája
filozofikusabb, mint az utóbbi években született
munkák (Ikrek, InTime,
Instinct, TraCe, Mil An
), amelyek
inkább az emberi érzelmek dimenziójában
mozogtak, és témájuk a társas
viszonyrendszerek poklai és a nemi identitás kínjai
voltak. A Seven hívószavai
az ember céltalan létezése, létének
hontalansága. Frenák újra felfedezi a
vízszintesség és a függőlegesség
tematikáját, ami legutóbb a Fiúkban
jelent meg ilyen kidolgozottan.


Seven világa
a vízszintesre épül. A táncosokat hatalmas
súlyok húzzák a földhöz, hol
gumiabroncsokat, hol embertársuk magatehetetlen, a nehézkedés
törvényének ellenállni nem tudó,
nyeklett testét hurcolják magukkal letehetetlen
teherként. A mozgásanyag is „földközeli”,
a talaj síkján mozog. A táncosok egymással
való egzaltált küzdelmeikben a földön
fetrengenek, vagy kimerülten elterülnek. A talajtól
való elrugaszkodásról szó sem lehet, bár
minden táncos szüntelenül kísérletet
tesz rá, ami persze ebben a horizontalitásra ítéltetett
létben nem végződhet másként, mint
elkerülhetetlen zuhanással. A felfelé törekvés
végett egymásra mászó, egymásba
kapaszkodó, egymást el- illetve lenyomó lények
tusáját látjuk. A tét, hogy egymáson
felágaskodva, ki tudja megszülni önmagát.



A horizontalitás szürke monokróm
jeleneteit háromszor szakítja meg ellenpontozó
rész. Az elsőben egy cirkuszi artistatrikóba
öltöztetett csetlő-botló fiatalember oldja a
hangulatot, abroncsát nem maga után vonszolja, hanem
élére állítva gurítja. A második
ellenpontozásnál a gumiabroncs még messzebb
kerül a talajtól, felfüggesztve bokszzsákként
leng, s Chaplin-filmeket idézően üt vissza a zsákot
ügyetlenül pofozó bokszoló lánynak.
Végül a szürke, leginkább a próbák
során használatos pólóikat levetett
táncosok színpompás kabátban, sapkában
és sálban lepik el a színpadot, és a
zord, kietlen, téli táj az önfeledt korcsolyázás
színterévé alakul.

A három jelenet infantilizmusa a
gyerek-, illetve fiatalkor világát idézi meg,
miáltal a koreográfia a felnőtté válás
drámájának dimenzióját is
felvillantja. Frenák koreográfusi eszköztárában
a térrel való tudatos bánás mindig is
kiemelt fontosságú volt, ezúttal a tér
két irányának, a vertikálisnak és
a horizontálisnak a szembenállása a gyermek- és
felnőttkor ellentétpárjait jelentik. A
koreográfusnak ebben a komor (vagy csak az emberi lét
lehetőségeivel reálisan szembenéző?)
olvasatában a horizontalitásban vergődő
felnőttkor vigasztalan gyötrelmei mellett a színes,
habos-babos, infantilis gyermekkor, az enyhet adó függőleges
lét csak illúzió csupán. A záróképben
a színes öltözetű táncosok egy-egy
plafonról belógatott heveder segítségével
elemelkednek a földtől, s lebegnek a térben. A
meglelt vertikalitás illuzórikusságát egy
hatalmas robajjal földre zuhanó gumiabroncs foszlatja
szét fejbekólintóan súlyos realitásával.
Nem túl pozitív vég.

Forrás:
https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=2430

menu
x
Archive
Archive