Sajtó
Kritika
Sauvageries
Kaán Zsuzsanna
Táncművészet
HU

Vadócok
- Frenák Pál és társulata a Petőfi
Csarnokban

Kaán
Zsuzsa @ Táncművészet
1998

A
zsinórpadlásig érő köldökzsinór
óriásmagzatot köt össze a másik,
idegen világgal. A „magzat” – a párizsi
Compagnie Pál Frenák egyik táncosa –
plasztikusan végigmozogja a törzsefejlődés
szakaszait, Francois Donato fura hangkulisszájára a
levegőbe emelkedik, mintegy a tér láthatatlan
magzatvizében lebeg - , majd egy velőtrázó
sikolyra „megszületik”. Ennyi a Vadócok című
Frenák-ősbemutató előjátéka,
amely mégis pontosan megadja és kijelöli az
alaphangot-hangulatot, melyet a táncos-koreográfus a
darab egészén át végigvezet.


A továbbiakban a táncosok acsarkodva
küzdő, férfitestű gyermekekké-kamaszokká
válnak. Négyük féktelen lendülete, a
megfeszített energia, a bennük rejlő érték,
tehetség mind-mind félresiklik; erőlködésük
hiábavalóságától s a szeretet
hiányától pedig még erőszakosabbá,
agresszívebbé válnak. Az eszeveszett, vad
rohanások, próbálkozások sora hasztalan;
magányuk – legyen bár a velük egyivásúak
sorsával mégoly közös is -, feloldhatatlan.

Egy
szál fehér zoknira vetkőznek, a földön
kúsznak és fetrengenek. De a Vadócokban a pőrére
vetkőzött testek legmélyén a lélek
reszket; olyan darab ez, ahol a mezítelenség nem
exhibicionizmust, hanem a személyiség megalázó
lemeztelenítését sugallja. A színpadra
belendülő négy kötél nemcsak az indítás
köldökzsinórját játssza vissza, de –
szintén jelképesen -, fogódzót nyújt
a világhoz.

Ám
– szükségszerűen – csapda is, mert nem
lehet kimenekülni belőle. Összekapcsolódnak hát
(mellesleg igen bravúros, akrobatikus eszközökkel
hintáznak-szállnak a levegőben). Látjuk,
ahogy függnek egymástól is, önmaguktól
is, mint „láncszemei” egy őrjítő
mechanizmusnak. És eközben hiába próbálnak
meg egyéniségekké válni, mindez –
az adott csoportban-társdalmi közegben-környezetben
stb. nemigen sikerül. Egyformák maradnak hát:
egymástól tanuló, egymás példáján
okuló, ám egymással mégiscsak
összekötött-összezárt, egymásnak –
s így önmagunknak is – kiszolgáltatott
sorstársak.

Vérebek
zenekíséretként használt csaholása
fokozza kitörési kísérleteik tragikumát,
a fáradtság s a béna félelem okozta
dermedtséget. Majd váratlanul, s valami furcs
melegséggel, nosztalgikusan, egy Karády-dal hangzik
fel: „Álmaimat nem veheted el, még akkor sem, ha
más ölel...” – s ők – a nemlétező
társ helyett – önmagunkat ölelik... Később
megjelenítik a nőt is: alakjában s külsejében
(fémes fényű ruhában, ízléstelen
fülbevalókkal) frusztrációs félelmeik
és szexuális bizonytalanságuk ölt testet...

„Kis
belvárosi proligyerek! Annyira tehetséges volna? Vajon
mit lát benne a Bandi? – súgtak össze
titokban, még a hatvanas években, a tehetősebb
mamák – lánykáikra várva a
balettiskolában, ahova magam is jártam. De tudomásul
kellett venniük, hogy az angyalarcú, sovány, de
finom csontozatú Frenák Pali (családja
tragédiáinak a Semmelweis utcai bérház
lakói is nemegyszer tanúi voltak), egy emelettel
lejjebb szinte otthonra talált köztünk, Ákos
Klára és Jeszenszky Endre V. Kerületi
balett-munkaközösségének szerény
balett-termében.

S
annak előtte? A gyermekorra? A süketnéma anyával,
a korán elhalt, szintén süketnéma apával?
Majd – kényszerűségből – a
szabadi intézet állami gondozottjaként eltelt
nyolc évvel? Ezek lehettek csak a gyermeklelket próbáló,
nem éppen „áldott idők”...! Ám
attól a perctől kezdve, hogy megfogta a rudat, a tánc
lett az életeleme; számára legalább
olyannyira fontos, mint a levegő. Frenák a táncban
önmagát találta meg végre, s ezzel
egyidejűleg az önkifejezéshez szükséges
legvalódibb, legigazabb, az élő beszédnél,
s a süketnéma jelbeszédnél is érthetőbb,
egyetemes kifejezési eszközt. A klasszikus balettől
a dzsesszig a modern balettig s kortárs táncig –
a Semmelweis utcai iskolától Londonon át
Párizsig, s ott Roland Petit-től Janine Charrat-ig, majd
az önálló társulatig (1989) ugyancsak
viszontagságos út vezetett. Frenák alkotásaiban
is a legnehezebbet választotta: korunk emberi kudarcainak
ábrázolását egészen a személyes
élmények feldolgozásáig. Mert a Vadócok
nem más, mint leleplező önvallomás. Súlyos,
komor élményt nyújtó kompozíció
– jelenlegi hibái ellenére is. Például,
hogy a koreográfia egyelőre túl gyakran s túl
sokáig használja a talajt (amikor egymásban
gurulnak, fekszenek, fetrengenek); vagy hogy a zene iszonyatosan
hangos. Nem ártana, ha – a repülő testekkel
merészen „kifeszített” térhez
hasonlóan – feszesebb lenne a dramaturgia, gondolatilag
összefogottabb a vetkőzés és öltözés,
következetesebb a gyermekkor s a kamaszkor indulatainak
érzékeltetése.

Egyszóval:
érlelni kellene még a Vadócokat; hogy a
kísérletből erőteljes produkció
váljék. De az előadás már így,
„első nekifutásra” is elég érdekes,
a kifejező tánc ereje s a táncosok dinamikája
elég hatásos volt ahhoz, hogy nyugtázzuk: Frenák
nemcsak a saját múlttal számolt le, számolt
el a Vadócokban, de – kegyetlen őszinteségénél
fogva – a világ bűneiért, negyedmagával,
megpróbálta megkövetni a világ minden
szenvedő kisgyermekét.

menu
x
Archive
Archive