A táncos bármikor megcsókolhat téged

 

Karsay Noémi @ Index

2009. december 16.

 

Azok az emberek fognak meg, akik el tudják veszíteni kicsit a kontrollt, az őrültségük érint meg”- mondta Frenák Pál, aki társulatával decemberben ünnepli fennállásuk 10. évfordulóját. Ez alkalomból egyik korai darabjuk, a K.áO.sz! felújított verzióját mutatják be a Trafóban.

A szombat esti próba előtt beszélgettünk az itthon ritkán tartózkodó táncos-koreográfussal az elmúlt 10 évről, a társulat veteránjairól, és arról is, hogyan fedezi fel a tehetséget egy halastavat bámuló lányban, vagy egy cipőboltban guggoló fiúban.

Miért éppen a K.áO.sz!-ra esett a választás, hogy megünnepeljék az évfordulót?

FP: Azért, mert ennek a darabnak van egy nagyon közvetlen hangulata, a nézők körbeülik, átlátják a bokszringet. Kicsit kávézóhangulata is van, ahol a közönség vörösbort is fogyaszthat Ez a darab szakít a megszokott határrendszerekkel: a színház frontális helyzetével, amikor van egy distancia a táncosok és a nézők között. Bár itt is van nézőtér, így ha valaki mégsem mer beleülni ebbe az intim szférába, talál máshol is helyet magának, ahol biztonságban érezheti magát. Nem kényszerítjük rá senkire a bokszringet, a közönségnek van választási lehetősége. Én azonban biztosan beülnék, mert így egy kicsit be lehet kukkantani a kulisszák mögé is.

Mennyire vonják be itt a közönséget?

FP: Elég szépen, hiszen a táncosok egy méterre tőlük táncolnak. Egyrészt van egy pszichés kapcsolat, és van egy nagyon közeli, fizikai jelenlét is: nem tudod, hogy melyik pillanatban érintenek meg, kérnek fel táncolni, vagy éppen csókolnak meg.

A K.áO.sz! jó alkalom arra is, hogy együtt ünnepeljenek a régi társulattagok, a legfiatalabbak, és a közönség?

FP: Igen, a teljesen új társulattagok találkoztak most azokkal a művészekkel, akik régen az eredeti darabban táncoltak, és akiknek már szinte mindegyike a saját együttesét vezeti, például Zambriczky Ádám, Gergye Krisztián, Juhász Kata. Ez a csapat így még sose találkozott.

Milyen élmény most újra együtt dolgozni a régiekkel, akik azóta saját utakon járnak?

FP: Ma már más művészi érettséggel rendelkeznek, mint annak idején. Katának azóta két gyereke FP: született, nyilván egész máshogy táncolja a szólóját most, mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban mindenki sokkal spontánabb volt. Akkor jött létre - a Tricks and Tracks-szel, a K.á.O.sz!-szal, a Lakomával - ez a kirobbanó, éppen megalakuló társulat, ezzel az újszerű mozgásrendszerrel, szcenográfiával, szcenikai elemekkel, olyan új kifejezési eszközökkel, amelyek felfrissítették a hazai kortárs táncot.

Mennyire követi a táncosai munkáját, miután kiváltak az együttesből?

FP: Amikor tehetem, követem, de nem feltétlenül kell minden darabjukra eljárnom, és nem is ez a cél. Tudatosan vissza is lépek, picit eltartom őket, mert szeretném, ha mindegyikük önmagukkal küzdene meg, és a megtalált saját mozgásrendszerükkel lépnének színre. Ezért nem is nagyon avatkozom bele. Előfordul, hogy elmegyek egy-egy előadásukra, de nem is tudják, hogy ott vagyok, vagy nem várom meg őket a darab után. Nem feltétlen építő, ha rögtön a darabot követően mondok valamit. Időt kell hagynom nekik is, egy megfelelő pillanatban esetleg mondhatok nekik valamit. Ez így van a jelenlegi táncosokkal is, amikor keresek egy mozgásfolyamatot, nem feltétlenül kell mindig beleszólnom, hanem hagynom kell őket. Nekik kell eljutniuk a megfelelő mozdulathoz, nekik kell megtalálniuk a belső tartalmat. Ezt csak a saját életükből, tapasztalataikból, tudásukból meríthetik. Az a pár év, amit velem töltötenek, táplálhatja őket, de attól még nem lesz valakiből alkotó, mert velem dolgozott.
 

Mi a helyzet az utánpótlással? Mindenféle legendákat lehet hallani arról, hogy milyen sajátos módon választja ki a táncosait.

FP: Nagyon sokkal úgy találkozom, hogy nem is láttam őket táncolni, hanem ráérzek a személyiségükre, és ők is az enyémre. A legtöbb esetben egy olyan szituációban találkozom velük, ahol még szó sincs arról, hogy mozogjanak. Nekem nagyon fontos a személyiség. Mint az orvosoknál: nem tudok bent maradni annál a fogorvosnál, akinek a személyiségét nem viselem el. A technikát meg lehet tanulni, de azt a plusz valamit, amitől valaki jó orvos lesz, vagy éppen táncos, azt nem. Idegbajt tudok kapni attól, hogy a vizsgákon mindig csak a technikai tudást mutatják. Semmiféle személyeset nem látok. Aztán amikor ott ül az a kis szerencsétlen a kávézóban és még remeg a két vizsgája között, és látom, ahogy a kávéját issza, ahogy elhagyja magát, vagy ahogy körbenéz. Egy-egy ilyen apró, spontán pillanat miatt szoktam őket megszólítani: Figyelj, nem akarsz velem dolgozni? Azok a pillanatok, testhelyzetek, szituációk fognak meg, amikor nem is igazán tudnak róla, hogy figyelem őket. Azok az emberek fognak meg, akik el tudják veszíteni kicsit a kontrollt, mert az őrültségük, a sármjuk érint meg.

Gergely Attilát, Christine Merlit, Nelson Reguerat, mind egy kávézóban pillantottam meg, amint épp kávéztak. Rolando Rochat, aki aztán hat évig volt a táncosom, úgy találtam, hogy egyszer Párizsban a Galeries Lafayette mögött éppen tornacipőt vásároltam, és ott guggolt ő is a boltban. Aztán közöltem vele, hogy akkor én le fogom őt szerződtetni és nézett rám, hogy ki ez az őrült? Aztán amikor elárultam a nevem, akkor mesélte, hogy pont elküldött nekem egy életrajzot, hogy jelentkezzen hozzám. Azt válaszoltam neki: Már föl is vagy véve! Miguel Ortegaval ugyanígy volt. Christine Merli pedig egy tó partján állt, éppen nézte a halakat. Sokszor ilyen véletlen találkozások alkalmával találom meg a táncosaimat. Vikit se kellett látnom táncolni, a személyisége, a jelensége elég volt.

Melyek a legnagyobb nehézségek a közös munkák során?

FP: Emberekkel dolgozom, csak azokkal tudok alkotni, akikkel képes vagyok az összhangra. Ha ellenállásba ütközöm, hiába lennék a világ legnagyobb koreográfusa, akkor sem tudnék mit csinálni. Ha a táncos és a koreográfus is azt gondolja magáról, hogy ő nagyon jó, de nem kommunikálnak egymással, akkor nem tud létrejönni a közös munka. A K.áO.sz!-nál is vannak mindenféle rezgések, személyeskedések a táncosok között, például: Én vagyok a legtapasztaltabb, én vagy az öregebb, én vagyok az ismert színész, én már nagy koreográfus vagyok, én már a világot bejártam, én vagyok a legnagyobb táncos Magyarországon, én meg majd az leszek. De ezekből ki kell tudni lépni és el kell, hogy fogadják egymást. Én egy  szintre emelem őket. Fontos, hogy egymás partnerei legyenek. A színpadon együtt dolgozunk, kollégák vagyunk. Együtt húzzuk az igát.

Mennyiben különbözik ettől az, amikor hátrányos helyzetű gyerekekkel, mozgássérültekkel dolgozik?

FP: Partnernek kezelem őket is. Főleg a hátrányos helyzetű gyerekek esetében igaz az, hogy abban a pillanatban, hogy felelősséget teszel rájuk és partnerként kezeled őket, azonnal jó gyerekekké válnak. Sok táncosom részt vesz ebben a munkában, Kristóf rengeteg kurzust tartott helyettem Franciaországban az utolsó két évben. De Nelson, Lisa, és annak idején Kata is.
Ilyenkor nagyon gyorsan hátat kell fordítani az előre megalkotott koncepcióknak, mert az életveszélyes. Amikor mozgássérültekkel vagy autista gyerekekkel foglalkozom és ragaszkodom a saját stratégiámhoz, az általában nagyon rosszul szokott sikerülni. Fel kell mérni az első öt percben, hogy a gyerekeknek milyen az akkori helyzetük, milyenek a pszichés, fizikai lehetőségeik. Kész tematikával nem lehet bemenni. A profi táncosokkal is hasonló a helyzet. Minden nap más, minden nap új dolog születik, az ember állandóan fejlődik. Egy koreográfusnak azonnal észlelnie kell az aktuális lehetőségeket, amelyekre reagálnia kell. Az összes darabom így készül, ezért sincsen két egyforma est. Van egy struktúra, van egy felépített keret, de ezen belül igen szabadon mozognak a táncosok. Valószínűleg ezért is szeretnek velem dolgozni.

A táncosoknak tehát nagy szabadságot ad. A nézők mekkora szabadságot kapnak a befogadásban, az értelmezésben?

FP: A K.áO.sz! esetében ott van a bokszring. A darab témája az emberi kapcsolatok, amelyben rengeteg  asszociációs lehetőség rejlik, ugyanakkor emiatt túl nararatívvá is válhat a darab. Az a legveszélyesebb, ha valaminek csak egyfajta olvasata van. A darab mindenféle reakciókat válthat ki: érzelmeket, gondolatokat, érzéseket. Nem feladatom, hogy megmondjam a közönségnek, mit lásson.
 

Ha már a nézőknél tartunk, mi a véleménye, milyen a kortárstánc megítélése hazánkban?

FP: Nagyon fontos lenne megértetni az emberekkel, hogy mi a kortárstánc. az emberek többsége tévhitben szenved itthon: sokan a kortárstáncot a testiséggel, az eroticizmussal kapcsolják össze. Ami természetesen része a kortárstáncnak. De hibázik az, aki csak ezt a részét látja/olvassa az előadásokban. Én nagyon őszintén, és nagyon keményen mutatom be a testiséget, de ez semmiképp sem összetévesztendő a pornográfiával. Miért fontos ezt mégis megmutatni? Mert mozgásról, mozgásművészetről van szó. A nyers test, a bőr nagyon fontos ebben a műfajban. Van abban valami felszabadító, amikor az ember ledobja magáról a sok göncöt, és ugyanezt megtehetjük a szerepekkel is, amelyeket a társadalom aggat ránk. A kortárs táncban hol egymáshoz csapódnak a testek, hol kibomlanak egymásból. Ilyenkor elvesznek a határok: már nem tudod, melyik testrész kihez tartozik, nem tudod, hogy ki az ő és ki az én. Az életében nagyon kevés embernek adatik ez meg, ha igen, akkor is egy-két pillanatra. Azonban ezek a pillanatok egy életen keresztül éltethetik az embert. 

FRENÁK PÁL

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siket-némák voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt

Frenák útkeresésének első állomása Párizs volt, ahová az 1980-as évek derekán távozott. Itt a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott, Cunningham, illetve Limon tánctechnikákat tanult.

1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította, mely egy egyedülálló táncnyelvet hozott létre. Ennek fontos jellemzője a mimika, a jelnyelv és a test mozgásának integrált használata csakúgy, mint társműfajok (cirkusz, színház, divatbemutató, kortárs zene) beemelése az alkotásokba.

Koreográfusi, alkotó munkája mellett rendszeresen ad szakmai workshopokat, a társulattal ingyenes beavató előadásokat tart középiskolások részére.