SZÜLETÉSNAP
PANKRÁCIÓVAL, INFLUENZA NÉLKÜL
Maul Ágnes @Revizor
2009.12.17.
Testileg-lelkileg lecsupaszított emberek bokszmeccsével,
vörösborral és vírusmentes csókokkal
ajándékozott a tízéves jubileumát
ünneplő Frenák Pál Társulat. A
K.áO.sz! felújított változata olyan, mint
egy pankrátor-show. A fájdalmat elhittük, mégis
jól szórakoztunk. MAUL ÁGNES ÍRÁSA.
A kínt és a kéjt csak egy hajszál
választja el egymástól. A sokszor hallott
gondolatot Frenák Pál koreográfiái
közül talán a K.áO.sz.!-t nézve
érti meg leginkább az ember. Nemcsak azért,
mert a lehengerlően profi, ám kíméletlen, a
közönséget szándékosan zavarba ejtő
előadást nézni legalább annyira jó,
mint amennyire rossz. Hanem azért is, mert magukról a
táncosokról is gyakran nehéz eldönteni,
hogy amit épp megjelenítenek, az az élvezet vagy
a szenvedés. Nem is kell eldönteni: a K.áO.sz! erről
szól. Sűrű és kíméletlen
előadás, melynek szereplői kényszeresen
hajszolnak valamit, ami kielégülést jelenthetne
nekik, de csak a megalázottság, kitaszítottság
és a torkokból sikolyként feltörő
félelem jut nekik. A férfiak, nők és
androgünök végeláthatatlannak tűnő,
sokszereplős bokszmeccsen tépázzák magukat
és egymást, és mindezt a mélyen tisztelt
publikum szórakoztatására teszik. Még
bort is tesznek elé és meg is táncoltatják,
tényleg egy szava sem lehet.
Idén a tánckedvelőknek ezt hozta a Mikulás:
a tizedik születésnapját ünneplő
Frenák Pál Társulat nemcsak egy új
előadással, a Sevennel ajándékozta
meg rajongóit (kritikánk az előadásról itt olvasható
- a szerk.), hanem a 2002-es, emblematikus előadás
felújításával is. A választás
egyrészt érthető, hisz a K.áO.sz! olyan
produkció, mely során a közönség és
a táncosok közötti határvonal képlékeny.
Ha valaki a színpadon elhelyezett kávéházi
asztaloknál foglal helyet és elég közel ül
a díszletként szolgáló szorítóhoz,
könnyen azon kaphatja magát, hogy miután egy
táncos bort töltött poharába, fel is kéri
egy simulós lassúra. Másrészről
viszont a K.áO.sz!-nak lényege, hogy a
nézővel is kegyetlen és cinikus. Hiszen a revü
mázába csomagolt élve marcangolást nézve
rá kellett jönnie, hogy hasonló szerepbe
kényszerült, mint a gladiátorküzdelmek
látványában perverz örömet lelő,
vért szomjazó csőcselék. Innen nézve
már nehezebb eldönteni, hogy Frenák Pál
ajándéka csoki-e vagy virgács.
Míg 2002-ben a K.áO.sz! váratlanságával,
sokkoló erejével és szókimondásával
valóban úgy hathatott a közönségre,
mint egy vérre menő bokszmeccs, az újrajátszott verzió
közelebb áll a pankrációhoz. Igazinak tűnik
a harc, de valódi tétje nincs, és lényege
mégiscsak a szórakoztatás. Olyan ez, mint amikor
a korcsolyagálán újból kijönnek a
jégre a legjobbak. Gyönyörködünk bennük,
de már nem rágjuk le a körmünket, hogy mi
van, ha nem jön össze az ugrás. Hisz akkor sincs
baj, ha nem sikerül. Frenák Pál táncosainak
persze sikerül. A jelenlegi társulati tagok alkotta
csapat erre az alkalomra kiegészült az azóta már
saját útjukat járó, az előadásban
eredetileg szereplő táncosokkal. Ismét eredeti
„posztján” találhatjuk a konferanszié
szerepében Takátsy Pétert, és
az egykor kopaszon vetkőző, most parókát
viselő, ruhában maradó Juhász
Katát, de beugrik régi szerepébe Gergye
Krisztián és Zambrzyczki Ádám is.
A ruháit a ring kötelére teregető Juhász
Kata parókája az Apokalipszis-Frisson egyik
kellékét juttathatja eszünkbe, a padlóra
vetített medence pedig a Tra-ce-t.
Kétségtelen, hogy van az előadásnak némi
csillámporos, all-star jellege, de a K.áO.sz! ezzel
együtt ma is nagyon hat. Elsül a poén a
dekadens-füstös jelenetben, melyhez az Everybody is
fucking but me című dal adja a hangulati
hátteret, és működik a járványügyi
aktualitás beemelése is, melynek valószínűsíthetően
praktikus oka is van, de gegnek sem utolsó. Miután
ugyanis az eredeti koreográfia szerint a nőgyógyászati
székben kapálózó Zambrzycki Ádámot
az összes táncos durván lesmárolja, majd
undorodva rágóval „fertőtleníti”
száját, mindenki előkap egy orvosi maszkot, és
szája elé köti. Hiszen ezután következik
a közönség rajtaütésszerű
végigcsókolása, ez pedig ugye a mostani
vészterhes, H1N1-es időkben nemcsak erkölcsi, de
közegészségügyi szempontokból is
elfogadhatatlan volna. A maszkos szájukat az emberek arcához
nyomó táncosokat elnézve nehéz eldönteni,
hogy sírjunk-e vagy nevessünk. A köteleken
fennakadó, azoknak újra és újra
nekiszaladó eszelős táncosok; a nőt
bábként rángató férfi; a férfit
kutyaként terelgető nő; a szülőszék
és a benne vonaglók látványa viszont
egyértelműen előhozza az emberből a zsigeri
szorongást. Aki először látja az előadást,
annak is beleégnek memóriájába a képek,
melyben a meztelenre vetkőzött táncosok úgy
vágódnak el arccal a földre zuhanva, akár a
tarkón lőttek, vagy amikor kapaszkodóért
ácsingózva próbálják szájukkal
elérni a köteleket, hogy kínjukban ráharapjanak.
A táncosok kegyetlen küzdelme után a két
ökölvívó (Vass Tamás és Urbán
László) valódi bokszolása
szinte esztétikus élménynek, lírai
táncnak tűnik sportszerűségével és
kiszámítható szabályaival. Hiszen a való
életben ez ritkán tapasztalható - az ember
rendre vágyik, ám helyette káoszt kap.
Vagy csokit vár, de virgács jut neki... és ennek
még örülni is tud.
