SZERELEMIDŐ

Tóth Ágnes
Veronika @ revizoronline

2009.01.06.

Frenák nem
szépeleg, nem gügyög, nem hazudik. Az InTimE minden
vadromantikus álca ellenére az időbe vetettség
tragikus tapasztalatával szembesít: ölelni azért
kell, mert halandók vagyunk. TÓTH
ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Az InTimE ötödik
napján is teltház volt a Trafóban,
és ez a jelenség az idei, meglehetősen ingadozó
látogatottság fényében különösen
örömteli fegyvertény. És persze érthető
is egyúttal, hiszen egy Frenák-darabnak mindig
megvannak a stabil alapjai, a szereplők kiválasztásának
perfekcionizmusa, a rendkívül intenzív, viharos,
érzéki mozgásanyag, az ösztönös,
zsigeri érzések felszínre hozása és
az elmaradhatatlan, látványos díszletezés.

Ez alkalommal egy vérvörös
kanapén, szerteszórt rózsák között
zuhannak egymásra a vágyódó testek. Merev
próbababa-pózok váltakoznak a totális
önfeladás határára sodródó,
sóvárgó lények kétségbeesett
öleléseivel. A nők vagy egészen nyomorult
helyzetben vannak, vagy mereven tipegnek, mintha megelevenedett
kirakati babák lennének (Lisa
Kostur, Jantner Emese), vagy éppen
egy hármas szexjelenetben foglalják el a felesleges,
inkább csak alibinek bevett harmadik szerepét (Kolozsi
Viktória). Ezzel szemben a
férfiak (Fekete Zoltán,
Nelson Reguera) mindig offenzívek
vágyaik megélésében, bár szexuális
harmóniát inkább csak a homoerotikus
jelenetekben találunk. Viszont függetlenül attól,
hogy a kapcsolatteremtési kísérletek többnyire
meglehetősen zaklatottak és boldogtalanok, a figurák
mégis végletes elszántsággal vetik bele
magukat az újabb és újabb ölelkezésekbe.

Kivételesek a táncosok, megvan
bennük az a fajta profizmus és jó értelemben
vett gátlástalanság, amely segít, hogy
valós(nak tűnő) feszültség uralja az
előadást. Frenák azon kevés koreográfus
közül való, aki mindig képes érzékinek
mutatni táncosait, és nem csupán azért,
mert tökéletes testű szereplőkkel dolgozik,
sokkal inkább, mert a meztelenség a színpadon
nála mindig egy adott szexuális viszonyban kap
értelmet: szépek a táncosai, mert van, aki
vágyódik utánuk. A robbanékony, viharos
sebességgel egymásnak eső testek érzékisége
azért olyan egyedülálló, mert éppen
ez a kísértő szépség emlékeztet
minden egyes pillanatban arra, hogy a tánc az időnek
leginkább kitett műfaj, hogy a táncosnál
nincs gazdagabb és nincstelenebb egyszerre. A testnek azt a
furcsa paradoxonát – hogy ez a darab hús, lehet
bár tökéletesre formált, szigorúan
edzett, a vágyaknak mégis kiszolgáltatott –
Frenáknál jobban senki nem tudja megragadni. És
persze korántsem csak a táncoslét
illékonyságáról van itt szó, hanem
a haláltabu nyílt megszegéséről,
hiszen mindannyian ilyen romló húsban élünk.

Számomra az InTimE a
múlandóságról szól; arról,
hogy minden pillanat az enyészet fényében
lesz különleges. Az öregedés, a test romlása
visszafordíthatatlan, hiszen a test, minden test, még
ragyogásában is a halál felé tart. Ezt a
rettenetet ilyen őszintén, de mégis ennyi
szívszorító tapintatba, szépségbe
becsomagolva csak Frenák képes közvetíteni.
És persze ez nem giccs, már hogy lenne az, hiszen a
giccs tagadja, elhazudja a halált, ebben a darabban pedig
másról sincs szó. A darab végén
szeretkező hármas és az utánuk felbukkanó,
sártól iszamos, magányos szellemalak (Czéh
Balázs) együtt létezik,
nem ellenpontozzák, hanem feltételezik egymást.
A szenvedély illuzórikus, örökös
jelenideje az egyetlen, ami megállítja a szubjektív
időt: pillanatnyi haladék zuhanás közben.

Forrás:
https://revizoronline.com/hu/cikk/1111/frenak-pal-tarsulat-intime-trafo-godor/