A szépség hittana

Szabó G. László @ Jövő7
2005.02.04.

Szép, szabad térben – szép, szabad testek. Frenákék a Trafóban. A Fiúk. Akik már férfiak. Hátul erős fénnyel nyíló ajtó, elöl fehér hajókötelek. Négy arc, négy egyéniség. Egy plusz három. Egyetlen ember három testben. Három kötélen. Mint a légtornászok. Érzelmi vásár a menézsban. Cirkuszi attrakcióba csomagolt lelki adok-veszek.

Szilaj, egymásnak feszülő, uralkodni vágyó testek. Mesterien megvilágított vágyak, fájdalmak, reménytelenségek. Bűn a földön, bűnhődés a magasban. Vagy fordítva: kéj ott fent, kín itt lent. A három kötél három köldökzsinór. Vagy három emberfogó lasszó. Vagy a férfiasság kézzelfogható jele. A képek: nyers erőből faragott szobrok. Vagy légies testekből alkotott ikonok. A szépség hittana és négy igazságtáncosa. André Suerio Barbosa, Miguel Ortega, Rolando Rocha és Gergely Attila. Frenák Pál férfialakulata. Táncolnak itthon, fellépnek külföldön. A leggyakrabban Franciaországban. Az együttes 1989-ben alakult. Azóta folyamatosan dolgozik. De nemcsak színpadon – kórházakban, rehabilitációs központokban is. Frenák gondol a mozgássérült gyerekekre is. Táncrehabilitációs programját neves szakemberek dicsérik. De koreografált siketeknek és artistáknak is. Rendszeresen dolgozik Japánban. Tánca igazságtánc, táncosai az igazat mondják. Erővel, szenvedéllyel, fejlett esztétikai érzékkel.

Tisztán, érthetően fogalmaz. A jelei, a szimbólumai „átláthatóak”.

FP: Én azt mondom: már szűrtek a jelek, a vonalak, az ötletek. A szimbólumoknak már nincs jelentőségük. Bár igen! A szimbólumok a történethez kötődnek, később mégis elvonatkoztathatunk tőlük. Szabaddá válunk. Se magunknak, sem a közönségnek nem magyarázkodunk. A megélt valóság érdekel bennünket, amiben vannak megfogalmazható, ugyanakkor megfogalmazhatatlan dolgok is. A négy fiúban a négyféle egyéniség érdekelt. Amikor másfél évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megcsinálom a Fiúkat, valami automatikusan kiválasztódott bennem. Megszólalt egy csengő, hogy van egy sárc, a Rolando, aki illik ehhez a darabhoz, mert olyan a mássága, a „levegője”. Annyi minden van az egyéniségében, hogy érdekes színt tud vinni ebbe a négyes egységbe. Ha már a szimbolikáról beszélünk: ebben a darabban engem az foglalkoztat, hogy az egység, mint olyan, mennyire szétválasztható. S ha igen, akkor ez a három oldal mennyire integrálható. De ha netán mégis négyen maradnak, akkor ebben a négyszögben sok minden keresztezheti egymást, ezek ellentmondásban is állhatnak.

A három kötél három különböző karaktert jelöl, amelyek időnként eggyé válnak, aztán szétbomlanak. Minden darabjában ilyen egyszerű eszközökkel fogalmaz. Festékkel, fénnyel, meztelenséggel...

FP: A kapcsolatokban is a letisztult tér után kutatok. Az is egyfajta kombináció, ahogy csupasz testek lebegnek egy megfoghatatlan, üres térben. El kell szakadnunk a konkrét üzenetektől, hogy olyan elemek birtokába kerülhessen a közönség, amelyekkel „felébreszthető”. Tisztábban kell látnia, hogy „honnan hova”, és hogy miért élünk. Nem vagyok szociológus, sem politikus, nekem nem az a dolgom, hogy ilyen kérdésekre válaszoljak, csak van bennem egy szükségszerűség, hogy elmondjam, mi foglalkoztat, és akkor bele kell ugornunk ebbe az ismeretlen térbe.

Vegyük sorra a táncosokat, ki hogyan és honnan került az együttesbe?

FP: Miguel Ortega öt éve dolgozik velünk. Kokumbiai, de Párizsban él. A véletlen sodorta felém. Ami megfogott benne: organikus, olyan polipszerű lény. A legapróbb artikulációja is mozgásban van, a legkisebb gesztusai is láthatóak, követhetőek, végigvibrálnak a testén. Párizsban, egy táncstúdióban figyeltem fel rá, amikor dolgozni kezdett. Nagyon nevetséges volt a helyzet. Felajánlottam neki, hogy leszerződtetem, de éreztme, hogy nem vesz komolyan. Próbált meggyőzni, hogy előbb nézzem meg, hogyan táncol, és mutat majd fotókat is magáról. Én meg mondtam neki, hogy ne haragudj, nem vagyok kíváncsi a fotóidre, csak melegítsél! Nekem az elég. Nehezen értette meg, hogy nem nézegetem őt órákig, nem kértel tőle ilyen meg olyan gyakorlatot. Olyan volt az egész, mint annak idején Gergely Attilával. Találkoztunk, s rögtön tudtam, hogy ő az, aki kell a csapatba. Jött egy másik táncossal az Odeon kávézóba, de amint belépett, máris megéreztem, hogy igen, őt keresem. Az egész kommunikáció ott történt meg, hogy egymásra néztünk. Van ilyen. Felajánlottam neki, hogy dolgozzom velem, és pár nap múlva felmondott a Honvéd Néptáncegyüttesben.

André Suerio Barbosa egészen más típus. „Kötél” a kötélen.

FP: Ő brazíliai. Párizsban választottam ki őt is, a cirkuszban. Fantasztikus előadás volt. Vékony, furcsa testű fiú. Olyan se fiú, se lány. A serdülő gyermek, akiből még bármi lehet. Csetlik- botlik a hétköznapi életben, de ott fent, a kötélen mindig meg tudja mutatni, mire kéeps. Tíz-tizenöt év komoly munkája, ahogy ő a levegőben lóg. Állandóan a levegőben: egyfolytában kockáztatni, a veszéllyel élni. Így tanulja meg, hogy kell az életben talpon maradni. Neki ehhez iszonyatosan nagy erőfeszítésre van szüksége. Még most is sokszor elbizonytalanodik. Én látom rajta. Lent, a földön védekezőállásból figyeli a világot. De amikor felveszi az angyal szerepét a levegőben, próbálja ráébreszteni az embereket, hogy mi minden fontosabb a piti ügynél, amiket megélünk. Örök aggodalom van a szemében, csak a föld felett mutat stabilitást.

Rolanda Rocha maga a perui Nap, a sugárzó életöröm.

FP: Kerestem valamit az Opera melletti áruházban Párizsban, és átmentem a cipő részlegre. Ott láttam meg őt. Azonnal megéreztem az egyéniségét. Szinte biztos voltam benne, hogy mozgásművészettel foglalkozik. Nem is tévedtem. Mondta, hogy igen, Angers-ben tanul. És címet, telefonszámot cseréltünk. Aztán eltelt három vagy négy év, és amikor beugrott az özlet, hogy megcsinálom a Fiúkat, felhívtam őt. Mint kiderült: épp akkor küldött el egy anyagot, amikor én döntöttem, hogy megkeresem őt. Tehát elindultunk egymás felé. Bejött a stúdióba, és tudtam, hogy nem tévedtem. Bekerült a spirálrendszerembe. Találkoztunk, „frontálisan ütköztünk”, én egy kis fordulatot tettem, ő került egyet, és visszajött hozzám. Ez ilyen egyszerű.

Most egy negyvenöt perces darabon dolgozik a mindig izgalmas, mindig ragyogóan táncoló Gergely Attila számára.

FP: Tehetséges ember sok van, de olyan, aki közölni is akar valamit, kevés. Attilával óriási bizalom alakult ki köztünk az évek során. Hatalmas energiákat képes sugározni, amire nekem válaszolnom kell. Kettőnk bizalma egy egész örökkévalóságra szól. Amit egymásnak adtunk, azt már nem vehetjük vissza. Ez a „játék” alapelve.

Szóval Attila tánca...
FP: ... az új darabban? A kapcsolatok boncolgatása helyett most az én és az én viszonya érdekel. A káosz és a rend egyetlen ember lelkében.