Sajtó
Interjú
Hanzli Péter
frissmeleg.hu
HU

Szabad és asszociatív játékra hívom a nézőket” – Interjú Frenák Pállal

Hanzli Péter @ Frissmeleg.hu

2010.06.02.

Május 14-én és 15-én játszották a Gödörben Frenák Pál nagysikerű, felújított darabját, a FIÚK-at, melynek kapcsán a táncos-koreográfussal beszélgettünk a darabjairól, az emberi testről és a kapcsolatokról.

2004-ben volt a FIÚK premierje, melyet azóta is folyamatosan műsoron tartotok. Mit gondolsz, mi lehetett a szűnni nem akaró siker titka?

FP: Talán mert a FIÚK előtt sem koreográfiában, sem színházi előadásban nem jelent meg ilyen humorosan és tisztán a férfi nem számos ismert vagy éppen elrejtett aspektusa. Ehhez a témához társult egy szintén újszerű szcenográfiai elem: a kötél. Ez egyszerre kapcsolódik a tematikához, mint fallikus szimbólum, és egyszerre kölcsönöz légiességet a darabnak. A kötelek használata bár megkíván bizonyos akrobatikus elemet, mégis megmarad a táncon belül. Ezt nevezték Franciaországban légtáncnak. Ráadásul a darab a férfi szerepeket hol humoros, hol groteszk formában jeleníti meg, így a paródia sem áll távol az előadástól. Nagyon erős képekkel dolgozik a darab, melyek szinte beégnek a néző agyába. Például amikor a három táncos meztelen háttal ül a nézőknek és saját magukat próbálják átölelni. Ebben a részben megjelenik a magányosság is, mely nem csak a férfiak sajátja. Az ilyen érzések és a nők hiánya a darabban, bár áttételesen, de a gyengébbik nemről is beszél.

Mennyit változott a darab az elmúlt hat évben?

FP: Teljesen lecserélődött az eredeti szereposztás és nyílván van egy belső fejlődése is a darabnak, így akár előadásról előadásra változhat. A munkáim szinte kortalanok. Az olyan korai darabjaim, mint a Gördeszkák vagy a Tricks and Track, meglepő módon mind a mai napig nagyon aktuálisak. Ennek az lehet az oka, hogy a munkáim inkább jelenségeket boncolgatnak, vizsgálgatnak. Nem megoldásokat kínálok a nézőknek, hanem gondolatokat, érzéseket. Egy szabad és asszociatív játékra hívom a nézőket, amiért ők nagyon hálásak. Hiszen lehetőséget kapnak, hogy felfedezzék önmagukat, meglássanak társadalmi problémákat. A mai táncosok talán technikailag képzettebbek, mint a tíz évvel ezelőttiek, valamint személyiségüknél fogva kicsit finomítják, átformálják a koreográfiában is megjelenő viszonyrendszereket. Ez egy fajta újraértékelést is jelent, amely nem engedi rutinszerű körülmények közé a darabot.

A darabjaidban sokszor közvetlenül is megjelenik a meztelenség, a testiség, a szexualitás. Korábban ezt sokan provokációnak tekintették, de mi a helyzet mostanában?

FP: Meglepő módon nem a közönséggel van a probléma. A mai generációnak már nincsen szüksége a narratív elemekre, az elbeszélésre. Ők nagyon is nyitottak és értik is az én asszociatív, gondolatokat ébresztő koreográfiáimra. A szakmában van egy réteg, amely egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a kor halad előre, és így a kifejezési eszközök is változnak. Szomorú, hogy nem tudnak fejlődni, hogy képtelenek kilépni a saját zárt kereteikből. Ami az erotikát illeti, Picasso-tól származik a mondás: a művészet és az erotika ugyanaz. Persze Picasso tablóin ez nem jelenik meg olyan élesen, hiszen nem élő emberi testekkel dolgozik, mint egy koreográfus. Más élőben és mozgásban látni testeket, mint egy absztrakt festményen. Az én munkáim erősebb konfrontációt okoznak egy olyan közönségnek, amelyik az operához és a tütübe bújtatott balettosokhoz szokott. Nálam a testiség sosem öncélú, ezért nem is annyira a testiséggel, az erotikával van a probléma. A koreográfiáimban megjelenő újszerű formanyelv, a robbanékony és lüktető kifejezési eszközök azok, amik provokálóan hathatnak egyesekre.

Mit gondolsz arról, hogy a férfikép, vagy általában a nemiség képe hogyan változik a világban. Nemrég olvastam Hadas Miklós: A férfiasság kódjai című kötetét, és az is arról szól, hogy az elmúlt mintegy száz évben jelentősen megváltozott a férfikép. Maga a férfikutatás sem túl régi terület, ám különösen érdekes ez a kérdés az ún. posztmodern fordulat urán, amikor már a „férfi feminitás” is vizsgálatra méltó jelenség. Sokak szerint vannak olyam normák, szokások, viselkedési módok, amelyek a férfiak cselekedeteit befolyásolják, életüket irányítják, megszabják ízlésüket, behatárolják párválasztási szokásaikat. Ezek a „kódok” azonban többnyire rejtve maradnak. A legtöbb társas helyzetben a belénk kódolt „férfi” vagy „nő” nyilvánul meg, illetve többek között az is megnyilvánul. Te mit gondolsz erről?

FP: Szerintem az a legfontosabb, hogy a belső tartalom és a külső forma harmóniában legyen. Sajnos egyre többször tapasztalom, hogy ezek elcsúsznak, s így egyre több a sérült férfi és nő, egyre többen nem ismerik a saját testüket, vagy félreismerik azt. A külső formában és a belső tartalomban is elvesztik azt a biztos pontot, ami irányt adhat, ami mértéket szabadhat annak, hogy mi és hogyan épüljön köré. A belső és külső elcsúszása nagyon jól megfigyelhető a mai társadalomban, amit egyre inkább a divat ural és irányít. Nem a belső tartalom számít, hanem az, amit elhitetsz magadról. Nem csak az öltözködésben, de a viselkedésben is mintákat követünk. Nem önmagunk akarunk lenni, hanem valaki másnak szeretnénk megfelelni és így nagyon messze kerülhetünk a benső énüktől. Ha elveszted a stabilitást, könnyen egy olyan spirálban találod magad, ahonnan nagyon nehéz kikerülni. Az embereknek meg kell tanulniuk időt szakítani önmaguk megismerésére.

A darabjaidban a testnek központi szerepe van – ez mondjuk egy táncnál logikus is. Törekszel arra, hogy lehetőleg minél többféle emberi testet mutass meg? Szépeket és kevésbé szépeket, magasakat és alacsonyakat, kövéreket és vékonyokat? Egyáltalán mitől számít egy test a számodra szépnek?

FP: Nem a testek szépsége, hanem a testek őszintesége érdekel. Az egy másik dolog, hogy az a fajta mozgásstílus, amit a munkáimban használok és megkövetelek a táncosoktól, ahhoz elengedhetetlen egyfajta fizikum, képlékenység, lazaság. Mivel az őszinteségen van a hangsúly, ezért sokszor kerülnek be a társulatomba érdekes személyiségek, akik képesek a már említett határvonalakon mozogni.
A táncosaim erős mozgásfolyamatokon mennek át, ami kemény és brutális erőfeszítést igényel tőlük. Ezek a mozgásanyagok csak akkor tudnak természetes módon megjelenni a színpadon, ha azt önmagukon is átszűrik, ha képesek lesznek magukévá tenni, Egy jó előadásban ez úgy jelenik meg, mintha önmagukat adnák. Ez a természetesség vonja be a nézőt is, aki megtalálhatja bennük saját magát is. Nem szép testeket választok, nem szép táncosokat keresek. Őszinteség és természetesség – ez a kulcs a szépséghez.

Hogyan születnek meg ezek az őszinte darabok?

FP: Az alkotás számomra életforma. A darabjaim nem csak a stúdióban formálódnak, hanem most az interjú alatt is, ahogy járok a városban, ahogy megfigyelek két embert egy asztalnál. Az alkotás egy folyamat, ez jól látható a darabjaimon is. Ha nem tudod mikor készültek a koreográfiáim, akkor is sorrendbe tudod rakni, mert egymásból építkeznek. Sosem vagyok készen egy darabbal, hiszen mindegyik új problémákat vet fel, vagy előfordul, hogy nem jól oldottam meg és újra neki kell veselkednem.

A Művészetek Palotájában látható Seven című darabod, mintha egy erőteljes kontrasztra épülne. Az előadást nagyrészt sötéttónusú, erősen disszonáns zene jellemzi, amit egy könnyed és vidám befejezéssel oldasz fel.

FP: Szeretek játszani az ellentétekkel, mert lehetőséget teremt, hogy a megszokottat szétromboljam. A Seven a száműzetés, az otthontalanság, az otthonkeresés, az útonlevés problematikáját járja körül. Amikor erre a darabra készültem, nagyon sokszor eszembe jutott a Kis herceg is. Az ő színes kabátja és hosszú sálja ihlette a zárókép színkavalkádját. Éreztem, hogy a darab egésze nagyon sötét tónusúra sikeredett és akartam a végére valami nagyon vidámat. Feloldásként.

Szinte az egész világban fellépsz: a társulatoddal bejártad Európát, sőt tavaly Japánban is turnéztál. Hol szeretsz a legjobban lenni?

FP: Nagyon szeretek Japánban lenni. Kyotoban huzamosabb ideig is szerencsém volt élni, mert elnyertem egy ösztöndíjat és a világ számos művésze mellett nekem is lehetőségem volt a Villa Kujoyama –a római Villa Medici mintájára hozták létre - feltöltődni, inspirálódni, elmélyülni. A japán kommunikációs rendszer nagyon különbözik az európaitól, de én elég jól elboldogultam. Siketnéma szülők gyermekeként könnyebben olvastam a mozdulatokban, a kifejezésekben. Japánban nagyon keveset beszélnek az emberek. Nagyon jó hely a türelem és az alázat tanulásra. Ott meg lehet tanulni figyelni és hallgatni. Nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam azt a kontrasztot is, amely az ősi tradicionális és a hipermodern Japán között van.

Japánban ismerkedtem meg a butoh tánccal, melyben az akkor kilencvennégy éves Kazuo Ohno mester volt a segítségemre. Úgy gondoltam, hogy majd a butoh megteremtője megmondja nekem, hogy mit is kell csinálni. De nem így történt. Rám se nézett, vagy inkább átnézett rajtam. Furcsa, de pont ez volt a legnagyobb tanítás: nem tehetek érted semmit, neked kell megoldanod. Ezt követően készítettem el a Tricks and Tracks-ot, az egyik legsikeresebb darabomat.

A tánc nyelvét ugyanúgy megértik minden országban, minden kultúrában? Vagy vannak különbségek a dekódolásban?

FP: Bár a tánc valóban egy nemzetközi nyelv, mégis nyomot hagynak benne az adott kulturális szokások. Mindenki le akart beszélni, hogy Isztambulban bemutassuk a FIÚK koreográfiámat. Azonban a színház igazgatója ragaszkodott hozzá és nem kellett semmit változtatni rajta. Bizonyos arab országokban biztos nem lehetne eljátszani. De ilyenkor nekünk is alkalmazkodnunk kell az adott ország kultúrájához, szokásaihoz, tradícióihoz. Általában olyan helyekre hívnak, ahol a darabjaimat be lehet mutatni. Érdekes, hogy a legnagyobb sikereket mindig ott aratjuk, ahol éppen a legjobban tartunk a fogadtatástól.

Sokan állítják, hogy a munkáidban felfedezhetők homoerotikus momentumok. Ez valóban így van, vagy inkább csak belemagyarázzák?

FP: A szexualitásnak része homoerotika is. Ha a darabjaimban megjelenik, az azért van, mert úgy életszerű. Sajnos a civilizációs szokások, a vallás sokat rontott a szexualitás megítélésben. El kezdtük azt is kategorizálni, vizsgálni, osztályozni.

A FIÚK bemutatója kapcsán az akkori legjelentősebb meleg újság, a Mások készített Veled egy interjút, s abban feltettek egy kérdésnek „álcázott” állítást arról, hogy a melegséget a nagy többség elítéli, szégyellni vagy titkolni valónak tartja. Változott azóta a világ?

FP: Európa fejlettebb országaiban ennek már nincs igazán jelentősége. Közép-Európában, és itt Magyarországon még mindig megfigyelhető egyfajta rasszizmus, de talán ez is oldódik.

Hogyan befolyásolja ezt az oldódást a minden évben heves vitákat kiváltó melegfelvonulás?

FP: Bár a felvonulás egy jó dolog, számos országban amolyan ünnepként kezelik, én mégis úgy gondolom, hogy a problémát ezzel nem lehet megoldani. Számomra fontosabb az egymás felé való odafigyelés. A kultúrába való bekapcsolódás, egyfajta gondolkodás népszerűsítése vagy átfogóbb projektek készítése talán sikeresebben tudná a melegeket integrálni a társadalomba. És akkor valóban ünnepi lehetne a felvonulás is.

 

menu
x
Archive
Archive