Horeczky
Krisztina @ Népszabadság
2008. 12. 19.
Noha
elsőre talán meghökkentő a képzettársítás:
Agatha Christie jutott eszembe Frenák Pál munkájáról.
Előbbi kiválóság ugyanis kacagásra
ingerlő iróniával elmélkedik önéletrajzában
egy bizonyos „közönséges bútordarabról”.
Ez a lakberendezési tárgy a kanapé és/vagy
a dívány, amely a viktoriánus korban egyszerre
volt a románc, az elsorvadás, a korai halál
jelképe. Valójában azonban menedék a
szenvedést színlelő, tunya fehérnépnek,
hogy megszabaduljon a „fáradságos”
(házi)munkától.
Az
InTime-ban a vörös rózsákkal telehintett,
fehér padlón hivalkodik egy piros kanapé. Ezen
vergődik, szontyolodik és omlik el, vonaglik a kompánia
öt tagja, majd végül itt kesereg kurta időre a
nyurga, iszapos Czéh Balázs. Amennyiben nem a heverőn
kornyadoznak, ránganak az előadók, a földön
kúsznak-másznak kicsavart tagjaikkal, illetve a vamp
pózában tetszelgő hölgyek tűsarkúban
tipegnek, ténferegnek – kábaságot mímelve.
A nézőtéren darvadozva igyekeztem megfejteni: a
fekete alsónadrágos, térdvédős
Nelson Reguera miért hánykolódik úgy
néha, akár egy partra vetett hal; vajon a töröttnek
látszó tükörfalon mi okból fedezek föl
egy bálnauszonyt; a csókra csücsörítő
Jantner Emese és Lisa Kostur minek is tátog, mint egy
ponty? Másnap olvastam: a színlapon (kortárs
ember) vízzel (főz) felöntött színpadot
ígértek.
A
kevesebb, mint egyórás, bágyatag melodráma
émelyítően érzelgős klisék
egyhangú ismétlődése, képzeletszegény
mozgásnyelven eldadogva. A rövid és minduntalan
érdektelen jeleneteket sötétséggel tagolják
el egymástól, de annak fényében (sic!),
ami rendre fölvillant, nem lett volna sokkal csekélyebb
az inger, ha csak ücsörögtem volna az éjfeketeségben.
Az opus „létfilozófiai” állítása
nem más, mint: az univerzumban elveszetten lődörgő,
tétlen-nyomorult párák tomboló ösztöneik
kiélésével remélik csillapítani
tengernyi fájdalmukat. Ám a lelketlen kufircolás
sem enyhítheti rettentő sanyarukat.
Frenák
a kiégettségről, a céltalanságról,
a (páros) magányról szólna, de
beszédmódja olyannyira affektált, hogy a
hamisságon túl nem hallatszik ki belőle semmi más.
Az ürességet tárja elénk úgy, hogy
közlésében nincsen tartalom. Meghatottságtól
homályos tekintettel szüntelen önmagától
idéz. A süketnéma jelbeszéd – mint az
oeuvre védjegye is – bár ellenpontozásként
hatástalan, akár az „Erre már nincsen
szó”-alkotmány metaforája is lehetne. A
tavalyi, sivár Instinct párdarabja még csak nem
is rogy össze, mint tatárjáráskor az abrak
nélkül maradt lovak. Ahhoz ugyanis előtte biztos
lábakon kéne állnia; csakhogy az InTime már
a kezdetektől InStabil. Egyedül a bárgyú
banalitásban, esetlegességben, szemforgatásban,
tanácstalanságban mutat biztonságot.
Mindazonáltal olybá tűnt, a nagyérdemű
ujjongva fogadott egy artisztikus kiscsoportos orgiát, melyben
Reguera, Fekete Zoltán, és a közéjük
szorult Kolozsi Viktória meztelen trojkája hullámzott
eksztatikusan, igen hosszasan. Emellett népszerűnek
látszott, mikor a nádszál Jantner lehúzza
a gatyát Regueráról, hogy kedvetlenül
simogassa annak pőre tomporát. (Holott, értesültem,
a pannonhalmai munkabemutatón még belemarkolt a
fenékbe.) Utóbbi jelenet kapcsán nem értem
az ivarérett fölhevültséget: ilyesmit nemhogy
láttunk már, hanem – bizakodom, lelkesebben –
csinál(t)unk is.
Lehuppanva
hát Christie viktoriánus pamlagára, elsóhajtom:
Frenák Pál renyhe, sorvasztó kanapérománca
halálos unalom.
