Sajtó
Interjú
Uhrik Dóra
Ellenfény
HU

Rezonanciák

Uhrik
Dóra @ Ellenfény
2011/1

Frenák
Pál új darabjának, a K.RUSH-nak az ősbemutatója
Pécsett volt az Európa Kulturális Főváros
programsorozat egyik záróeseményeként.
Ezután került sor a budapesti bemutatóra. Frenák
társulatának fiatal tagjai közé meghívott
néhány idősebb táncost is az előadásba.
Közülük az egyik, UHRIK DÓRA beszélgetett
a koreográfussal.

Milyen
meggondolásból hívtad a darabodba az idősebb
generáció táncosait? Miért pont őket,
azaz helyesebben minket választottál?

FP:
Adta magát a választás. Létrejött
köztünk egy azonos rezonancia, egy emberi, művészi
szimpátia. Te, Lőrinc Kati és Lovas Pali mindig
kíváncsiak voltatok az előadásainkra,
morálisan és művészileg is elfogadtátok
személyemet és alkotásaimat.

Nagyon
impulzív érzékenységre utal az, hogy
neked fontos, te ezt számon tartod, hogy mi elmegyünk az
előadásaidra.

FP:
Mert ez megerősít engem. Ti pozitív energiát
hoztatok mint nézők, beleláttatok a
gondolkodásomba, filozófiámba. Ezért is
hívtalak benneteket. A darab tematikája –
movie-moving, road/moving – megengedte, hogy a mi korosztályunk
és a tanítványaink együttműködhessenek.
Sokféleképpen vagytok részesei az előadásnak:
bizonyos struktúrákat vezettek, pedagógiai
feladatot végeztek, és mint előadóművészek
is aktívan működtök. Új generációknak
adtok új ízeket a tapasztalatotok és a tudásotok
mellett, ezenfelül nyitottak vagytok egy újszerű,
dinamikus formanyelv befogadására. A mi
korosztályunknak egészen más a feladata a
színpadon, mint a fiataloké. Mi egyfajta esszenciális,
minimális mozgásrendszert kell, hogy használjunk,
maximálisan építve a személyiségre,
míg ők a kirobbanó fizikalitás, a tökéletes
és organikus testi megvalósítást
képviselik. A k. Rush-nak egyébként két
változatát tervezem, az egyik ez a több generációs
movie-moving, a másik a road/moving, csak fiatalokkal.

Csodálatosan
megépíted a táncosaidat, bámulatra méltó
a fizikai és mentális teherbírásuk
egyaránt. Miként juttatod el a fiatal táncost
odáig, hogy megfeleljen az elvárásaidnak?

FP:
Szembesítem őket önmagukkal. Ez hosszú idő.
Először szembehelyezkednek velem, ami személyes
konfliktushoz vezet. Ezt a konfliktust nagyon intelligensen kell
kezelni. Meg kell értetni, hogy ez nem személyes
ellentét, minden a tanulásért történik.
A táncosnak meg kell értenie, hogy minden érte
történik, a felesleges mozdulatokat le kell fejteni, a
szituációkban élni kell. Minimális,
letisztult megjelenési formákkal a legmaximálisabb
feszültségeket lehet képezni. A természetesen
használt gesztusok visszaadják lényünket
egy globális mondanivalón keresztül.

Életem
egyik legizgalmasabb próbafolyamata volt ez, millió
ötletet „sziporkáztattál”, dolgoztál
ki, majd elhagytál, megváltoztattál sok mindent.
Mindig így dolgozol?


FP: Igen. Van egy szükségszerűség,
egy mély belső hang, ami a racionalitást felülírva
irányít. Szűrünk, szűrünk, és
szinte sosincs vége a folyamatnak. Ez az alkotói
szabadság egyik lehetősége.

Sokszor
úgy éreztem, minek csiszolunk annyit egy ötletet,
hiszen úgyis megváltozik. Azután rájöttem,
ez egy óriási tanulási folyamat: amiket
kipróbálunk, azok megmaradnak bennünk,
mélyrétegként.

FP:
Minden információhoz egy megélt valóságon
keresztül jutunk. Nem rombolunk, minden megmarad, még ha
nem is használjuk fel, a miénk lesz, beleivódik
az emberbe.

Rajongva
nézem, amikor „minimalizálsz”, de tudom,
hogy közben neked is vannak kételyeid.

FP:
Ez a munka szép tapasztalat volt mindannyiunknak. Rólunk,
az idősebb generációról azt hihetik, hogy
már sokat megéltünk, tehát sokat tudunk. De
ez nem így van, mert mi kételkedünk a legjobban.
Minél magasabb szinten vagyunk, annál jobban keressük
a pontosság „igazságát” és
azt, hogy hol fedi a kifejezési forma a tartalmat.

Rendkívül
érzékeny ember vagy, néha türelmetlen és
kérlelhetetlenül maximalista. Mindenkivel, magaddal
leginkább. Megvisel a próbafolyamat?

FP:
Nagyon megvisel, nem tudok aludni, ez már szinte mazochista
szinten megy nálam. Például a negyedik előadáson
derült ki, hogy a videó továbbalakítása
milyen fontos lenne, de nem adatott meg nekünk az, hogy még
egy hétig színpadi körülmények között
dolgozhassunk. Nem tudtuk fejleszteni a darab komplexitását,
a zene, a videó és a koreográfia
összehangolását. Ez meglátszott a
premieren, a művészeken, az én elégedetlenségemen.
Ez a nyugtalanság munkálkodott bennem a próbafolyamat
alatt végig, ezt ti is érezhetéttek.

Jól
érzem, hogy szeretsz provokálni, s néha keresed
a feszültséget, a konfrontációt?

FP:
Lehet. A konfliktus nem mindig rossz, olykor hatékony is
lehet. Nem szeretem a képmutatást, amiben élünk.
A test mindent kifejez, ezért fontos integrálnunk a
testet a mondandónkkal.

Nem
lehetek objektív, hiszen benne vagyok a darabban, de úgy
érzem, hihetetlen energiák működnek a
színpadon, torokszorító érzések
lepnek meg engem is az előadást alatt. Te hogy látod?
Elképzeléseid szerint valósult meg minden?

FP:
Én úgy gondolom, igen, de van egy szűk szakmai
réteg, aminek az elvárásai számomra
terhet jelentenek. Úgy érkeznek a premierre, hogy azt
érzem mindig: elérhetetlen elvárásaik
vannak. Én a darabjaimat nem csak a „hozzáértőknek”
szánom, és nem is csak filozófusoknak vagy
esztétáknak – nem hozzájuk szólok.
Amikor a második, harmadik napon már más a
közönség, az ő elfogadásuk
megnyugtatóbb, mondhatnám értékesebb
számomra. Azt érzem, a szűk szakmai közönség
elvárása visszahúz, mert többsége
nem tart távolságot, hanem önmagát
projektálja. A szélesebb rétegből
összetevődő közönség pozitív
visszajelzése után biztosabb vagyok a szabad
kreativitásban, visszajutok az eredeti elgondolásomhoz,
hű maradhatok az elképzeléseimhez.
A feleségem
francia és komoly építész. Mellette
betekinthetek egy másik kultúrába, ezért
van egy kis távolságtartásom. Ha nekem valami
nem tetszik, attól még tudok köszönni, és
tudom tisztelni az alkotót, és próbálom
megérteni a pozitív pontjait a darabnak. De itthon azt
tapasztalom, hogy a szakmán belül nehezen fogadjuk el
egymást. Nem szükségszerű, hogy imádjuk
egymást, kritikát mondjunk a másikról, de
megoszthatjuk a teret, közölhetünk dolgokat egymással,
és segíthetünk egymásnak.

Ez
szerintem kommunikációs probléma. És
gyakran a kritika sem segít ezt feloldani. A személyeskedés
olykor ott is megjelenik, és ez számomra
elfogadhatatlan.

FP:
Nem szeretem a közönyösséget, a vélemény
hiánya nem visz előre. Ha van egy rossz kritika, de
hordoz valami tartalmat, az segít. De sokszor az az érzésem,
hogy a sok „fikázás” közben már
a minőséget sem vesszük észre.

Hogyan
tudsz megbirkózni azokkal a nehézségekkel,
amelyek a független létből következnek?

FP:
Folyamatosan nyomasztanak az ebből adódó
bizonytalanságok. Lesznek-e anyagi forrásaink? Hány
évre tudunk tervezni? Tudunk-e tervezni egyáltalán?
Állandóan nyugtalanít ez a kérdés,
hogyan tudom fenntartani az együttesemet. Az infrastruktúrát,
a munkatársak, a technikusok munkáját tudom-e
finanszírozni? Hogyan tudom ezt a produkciót Lille-be
elvinni? Itthon hogyan játszhatjuk? Nem értem, hogy
Magyarországon mit keres az együttesem egy bizonyos
besorolásban, mikor nem odavaló, más a
dimenziója, más a funkcionalitása. Ez nem a jó
vagy a rossz minősítés kérdése,
egyszerűen más struktúrába tartozunk, mint
azok az együttesek, akiknek minden évben pályázniuk
kell. Mi nagyobb biztonságot szeretnénk, 3-5 évre
tervezhetőt. Azon kevés együttes közé
tartozunk, amelyek a nemzetközi táncvilágban is
képviselik Magyarország kortárs táncéletét.
A minőség fontosabb szempont kellene legyen a
szakmánkban, mint a mennyiség.

Ez
a bizonytalanság a teljes hazai kortárstánc-életet
meghatározza, elszívja az alkotó energiákat.

FP:
Valóban rossz az anyagi helyzetünk, de nem lehet mindent
a pénztelenségre hárítani. Az a félelmem,
hogy megélhetési forma lett a művészetünk.
Több kreatív központot kellene létrehozni,
ahol több fiatal képes dolgozni anélkül, hogy
rögtön önálló együttessé
kellene válnia. Meg kellene várni egy művész
„kiforrását”, mert csak utána lehet
együttest építeni. Saját tapasztalatom
alapján mondom ezt, hiszen én 8-9 évig dolgoztam
fiatalokkal, és csak a 7.évben alapítottam meg
az együttesemet. Itt most kicsit előbb alakulnak
együttesek, és csak utána jön a tapasztalat.

Csodálatos,
ahogy lépdelsz egyik műből a másikba, ahogy
egy befejezett dolog inspirál a következő műre.
Biztosan foglalkoztat már a következő darabod,
legalábbis motoszkál valami új terv a fejedben.

FP:
A movie-moving-on szeretnék továbbmenni. Egy levegős,
akrobatikus dolgot szeretnék létrehozni. Van Svájban
egy fürdőváros Vals, ahol a víz jelenléte
és Peter Zumthor kortárs építészetének
találkozása óriási motiváció
egy új darabhoz. Zumthor egy nagyon alapvető elemet, a
vizet képes egy nagyon futurista, letisztult közeggel
ötvözni, miközben tovább hangsúlyozza az
anyag erejét. Ebből az inspirációból
szeretnék új darabot alkotni. Magyarországon a
gyógyfürdők, a források régóta
foglalkoztatnak, és Japánban is módomban volt
ezeket tanulmányozni. Visszavezetik az embert valamihez, talán
létünk lényegéhez, ami mindannyiunkban
közös, de amit próbálunk egyre jobban
elfelejteni. Ez helyez engem szembe a közönnyel, a
rasszizmussal, és sorolhatnám. Három szereplőre
gondoltam, a hármas szám szimbolikájára –
amit majd bizonyára elvetek, hiszen ismersz. Ez motoszkál
bennem, azaz nagyon tisztán látom már ennek a
keretét, persze még keresem magam ebben.

Milyen
alkotói ars poeticát fogalmazol meg a műveidben?
Ember és a társadalom? A mi kicsinységünk
az univerzumban? Emberi viszonyok?

FP:
Ezt konkrétan nem fogalmazom meg, még keresem a
meghatározást. A társadalomhoz való
viszonyom? Gyerekkorom óta a hűség és a
tolerancia izgat. A hűségben ott van minden. A szeretet,
a szerelem, a tolerancia. Egy hűséges ember akkor
hűséges, ha képes toleráns
lenni.
Visszatérve a k.Rush-ra, úgy érzem, ez
a legteljesebb darabom. Nem értem, miért mondják,
hogy több irányba megy, holott mindig azonos ponton halad
keresztül, ez pedig az autó. A kocsinak sok jelentése
lehet, lehet fallikus szimbólum, lehet más. A videóval
végtelenné válik a tér. A kocsi több
irányba forgatható, de ez a többféle irány
mindig egy fontos központot kíván. Ez egyben a lét
kérdése is. Egy dolgot sokkal nehezebb csinálni,
mint sokat. Az ember nem száz dologban, hanem egyben
kristályosodik ki. Én ezt követem, s bár
örökké ismétlem magam, mind jobban
elmélyülök.

menu
x
Archive
Archive